A hallásértés típusai az extenzív hallásértés, amikor csak úgy, az általános információ kedvéért hallgatunk valamit; intenzív hallásértés (pl. részletes szavankénti értési gyakorlat, minden egyes részlet kedvéért); egy speciális információ figyelése (időjárás-jelentésben hány fok lesz ma) scanning típusú hallásértés. Az iskolai gyakorlatban szokásos még ún. manipulatív hallásértésről beszélni, amelyekben az értettséget általában valamely feladat elvégzésével lehet bizonyítani (térkép rajzolása, válogatás tárgyak között stb.).

A beszédértés fejlesztéséhez nagy türelemre van szükség, figyelembe kell venni ugyanis azt a kevéssé vizsgált tényt, hogy a beszédértés az anyanyelvű számára is problémát okozhat zaj vagy nem egészen tiszta hangzás miatt, a beszéd rögtönzésjellege miatt vagy az ismeretek olyan mértékű hiányosságai miatt, ami a beszédtémák többségénél kizárja a partnerség lehetőségét. Célnyelvű értésvizsgálatoknál különösen nehéz eldönteni, hogy az értettség hiánya fejletlen memóriára, műveltségbeli hiányra vagy éppen halláskárosodásra vezethető vissza. Magyar anyanyelvűek esetében azt sem szabad elfelejteni, hogy az erre a nyelvre jellemző belső logikai-szintaktikai kapcsolatok meghatározzák a bejövő szöveg értelmi szegmentálását a beszéd feldolgozás során (pl. egy magyar számára természetes, hogy egy egyszerű kijelentő, állító mondat kezdődhet igével).

Bár a hallásértésnek különféle szintjei képzelhetők el, majdnem mindegyik változatban szükség van arra, hogy a következő nyelvi jelenségeket érzékeljük: hangok; hangsorok; strukturális szavak és a nyelvtani szabályok által diktált változásaik; ragozások (mint a többes szám, birtokviszony stb.); ugyanazon szótőről származó szavak hang- és funkcionális változatai a más szófajúság miatt; az igecsoportok vagy prepozíciós kifejezések standard mintái; a szórendre utaló legfontosabb jelenségek; állandó kifejezések, idiómák, beszédformulák (bevezető szavak, habozás stb.); kommunikatív kifejezések, vagyis funkciók (a beszélő valódi szándékainak érzékelése) és végül adatok (mint a személynevek, földrajzi nevek, számok stb.). Valójában a beszédértés fejlesztésére használt tananyagoknak nem a műfaja dönti azt el, hogy megfelelő-e az anyag (kedveltek a dialógusok, telefonbeszélgetések, rövid történetek, hirdetések, rádióhírek, interjúk, stúdióbeszélgetések és viták, egyszerű leírások stb.), hanem a beszédértés módszertani folyamatának pontossága és főképpen szerkezete. Osztálytermi gyakorlat esetén rendkívül fontos, hogy az érdeklődés és a figyelem felkeltésével lélektanilag is előkészítsük az anyagot. A bevezetés során a különlegesen ritka, adatszerű kifejezéseket vagy szavakat kívánatos megadni. A figyelmet irányító kérdések feltevésével is fokozhatjuk. A tényleges meghallgatás fázisai – bár többféle eljárás lehetséges – az egészleges, extenzív hallgatástól fokozatosan haladnak a legrészletesebb, kifejezésszintű meghallgatásig. Eközben azt is manipulálhatjuk, hogy a diák mikor láthatja, ha egyáltalán láthatja a meghallgatott szöveget. Rendkívül fontos, hogy az így szétszedett, szétbombázott szöveget ismét egy teljes egésszé építsük fel. A megfelelő visszacsatolást feladatmegoldó gyakorlással biztosítjuk és a vélhetően elsajátított új ismereteket más készségekbe is integráljuk.

A beszédértés szerkezetének, szintjeinek feltárásánál három alapvető kategóriát írhatunk le. 1. Legmélyebben az ún. háttérismeretek vannak, ez a világról szóló tudásunk összessége, tények, társadalmi-kulturális műveltségi ismeretek. Ezek az ismeretek sémákba tömörülnek, olyan mentális szerkezetekbe, amelyeket tanulás útján szerzett tudás és tapasztalat, nemkülönben a memória tart életben. Van olyan ösztönös ismeretünk is, amely arról szól, hogy általában a nyelvet hogyan használjuk a beszédfolyamatokban. Ezt a sorrendiséget, különösen a jól ismert helyzetekben, a hetvenes évek óta scriptnek is nevezik, és úgy tűnik, hogy minden nyelvnek rá különösen jellemző „forgatókönyve” van. Ezt a szintet tehát a pszichológiai értelemben vett sematikus tudás szintjének is nevezhetnénk. 2. A következő szint egyszerűen a szituáció ismerete, vagyis a kontextus. Ehhez legalább a résztvevőket, a helyszínt kell ismernünk, és főképpen azt, hogy mit mondtak vagy írtak korábban. Ez a második szint –nevezzük kontextuálisnak – szintén nélkülözhetetlen az értéshez. 3. Csak ekkor jutunk el a közvetlenül igen fontos nyelvi szintig, amely a szóban forgó nyelv fonológiai, szintaktikai, szemantikai, pragmatikai szintjeit egyetlen működtethető rendszerben érzékeli. Valójában mindhárom szintnek kellően fejlettnek kell lenni ahhoz, hogy a dekódolás bekövetkezzék, és ebből a szempontból most közömbös, hogy a feldolgozott anyagot a rövid vagy hosszú távú memóriánkba szánjuk.