A nyelvtanulás/nyelvtanítás huszonöt évszázados történetében sokszor találkozunk az ókorihoz hasonló olvasáscentrikus módszerekkel. A középkori nyelvtanításnak/nyelvtanulásnak az a bizonyos „kolostori” útja valójában könyvekből, olvasás útján történő tanulást jelent, méghozzá a legnagyobb tudatosság mellett, szemben a piacterek („a forum”) kommunikáción alapuló, helyzetek és érdekek diktálta nyelvelsajátításával. Olvasásközpontúnak tekinthetjük Locke sorok közti fordításait, amelynek későbbi módszerszintű megfogalmazása az úgynevezett Hamilton-módszer. Mindezek ellenére az olvasás mint különleges cél, amelynek művelése a nyelvi készség teljességét képes gondozni, csak Marcelnél (1853) bukkan fel először, szerinte 25-30 könyv elolvasása után már nincsenek nyelvi problémák. Tanítási technikái közül a legfontosabbak a következők: hallásértés tanári felolvasás alapján; olvasás utánzással; beszélgetés az olvasottak alapján. Elemzéseiben olyan gondolatok is feltűnnek (pl. az, hogy bizonyos fokig az olvasó visz jelentést a nyomtatott szövegbe), amelyek az olvasási folyamat mint interpretáció modern felfogásának is eleget tesznek. Marcel az olvasás tudatos tanítását együtt képzelte el a kedvtelésből folytatott olvasással.

Az első olyan módszer, amely tudatosan az olvasási készséget vette célba, West nevéhez fűződik, akinek eredeti elképzelése, illetve annak változatai olvastató módszerként váltak ismertté szerte a világban. Az olvastató módszer a húszas években egy válsághelyzet következményeként jött létre. A nyelvtani-fordító módszer elavultságát, valamint a direkt módszer szélsőségeit érzékelő országok (pl. Kanada és az Egyesült Államok) felméréseket készítettek a korabeli nyelvtanítás helyzetéről, amelyben nemcsak az akkori módszereket vették számba, hanem a diákok véleményét, valamint a tanárok felkészültségét is (a Tizenkettek jelentése, 1900; a Coleman-féle jelentés, 1924-1929; a bengáli projekt, 1920-1926 stb.). A jelentések egyáltalán nem meglepő módon kaotikus állapotokat regisztráltak. Igen bölcsen már akkor arra figyelmeztették a tanárokat, hogy ne váljanak nyelvtanítási szélsőségek rabjaivá, és végső konklúzióként arra jutottak, hogy a rendelkezésre álló idő nem teszi lehetővé a nyelv összes készségének egyforma fejlesztését. West olvasókönyveiben egyszerűsített szövegeket használt, amelyekben a szókincset, a nyelvtant, sőt az információ mennyiségét is korlátozta, ugyanakkor a diák haladása szempontjából fokozatossá is tette. Az extenzív szövegolvasást az olvastató módszer tette népszerűvé, és maga a jelenség a módszerek divatszerű hullámzásaitól függetlenül, mint módszersemleges elem, meghúzódott szinte minden módszer hátterében. A minden készséggel szemben nagyon követelőző audiolingvalizmus ugyan tudatosan tanított olvasást, de technikái inkább a nyelvtan és a szókincs ellenőrzésére, illetve a kiejtés gyakorlására irányultak. Drámai változást azok az igények okoztak, amikor a hatvanas évek végétől kezdve ugrásszerűen megnőtt azoknak a külföldi diákoknak a száma, akik angolszász egyetemekre jelentkeztek. Ezeket az igényeket sem az audiolingvális, sem a mentalista olvasástanítás már nem volt képes kielégíteni. Új olvasástanítási megoldásokra volt szükség, amely megfelelő elméleti alapokra épül. Ezt az elméleti alapot sikerült megteremteni különféle pszicholingvisztikai modellekben (Goodman, 1967; Smith, 1971). A kortárs olvasástanítási módszerek inspirációjukat a kognitív pszichológia, az információfeldolgozás, a pragmatika, a szövegelemzés stb. nyelvészeti, pszichológiai, pszicho- és szociolingvisztikai területeiről merítik.