Az utóbbi két-három évtized kivételével mind az anyanyelvi, mind az idegen nyelvi olvasástanításban az úgynevezett alulról felfelé építkező (bottom up) modell vált elfogadottá, amelyben az olvasó mint az adott nyelv tudora a nyomtatásból dekódolja a nyelvi részletek egész sokaságát (betűk, morfémák, szavak, kifejezések, nyelvtani irányjelző táblák stb.), és ezekből az adatokból építi fel a szöveget. Az olvasásnak ebbe a megközelítésébe még a graféma-fonéma megfeleltetés is belefér, akár hangos olvasásról van szó, akár nem. (Tekintetbe véve, hogy az angolban például huszonhat írott jel variációja több mint negyvenféle hangzást produkálhat, ez nem éppen szívderítő elvárás.) Idegen nyelvet tanulók esetén különösen kritikus pont ez az utóbbi, hiszen a hangzó megfeleltetések „hallása” azt feltételezi, hogy egy beszélt szókincsből válogatunk. Márpedig kezdő nyelvtanulók esetén gyakran előfordul (persze az adott módszertől is függ), hogy az írott, passzív szókincs (vagy „szemen át” szókincs) jelentősen nagyobb, mint az élő nyelvi. Igen sok kutatóra ez a nyelvállapot életfogytig jellemző: bármit elolvasnak, csak meg ne kelljen szólalni. A betűkapcsolatok és a hangzó olvasás közötti sziszifuszi munka az angol nyelvben például meglehetősen aprólékos és időigényes feladat, nem csoda, ha egy idő után az anyanyelvi képzésben Angliában az úgynevezett szóképes olvasás terjedt el (vö. phonics és a whole-word method összehasonlítása; Nunan, 1991: 64). Tekintsünk most el az angolszász vonatkozásoktól, minthogy a modell hibája a legtöbb nyelvben az, hogy minden egyes betű feldolgozása úgy lelassítaná a folyamatot, hogy az olvasás tempója nem érné el a lassú olvasás alsó határát sem. Így aztán a szétdaraboltság és a lassúság miatt nem is lehetne emlékezni a szövegre. Másfelől, ha valóban graféma-fonéma párosítást is végzünk, akkor a kontextusban értelmes szó jelentésének ismerete nélkül nem is lehet a fonémasor értékét megadni. Például egy olyan angol grafémasort követően, hogy „ho...”. nem lehet tudni, hogy ezt a szótagot majd hogyan ejtjük, hiszen lehet belőle house, holes, hot, hoot és így tovább (Smith, 1978/b).