Krashen (1993) saját kutatásaira és a szakirodalomra támaszkodó könyvében tételesen bizonyítja, hogy csak az önkéntes, kötetlen olvasásnak (FVR: Free Voluntary Reading) van egyedül értelme, annak is csak akkor, ha az egész egy huzamos ideig tartó folyamat (így szerencsésebb, ha magyarul szüntelen önkéntes szabadolvasásnak nevezzük: SZÖSZ). Könyvének első részében azt bizonyítja, hogy az önkéntes, kötetlen olvasás eredményeképpen a nyelvtanuló következő tulajdonságai változnak: jobb lesz az olvasásértés színvonala; az írásainak stílusa; javul a szókincs helyes, célszerű és gazdag felhasználása, a helyesírás pontossága és a nyelvtani korrektség. Ezekkel a következtetésekkel még könnyű egyetérteni, viszont Krashen ennél jóval messzebb megy, és azt állítja, hogy az olvasás úgy általában hatékonyabb, mint a tanítás. Egyetértve a szerző jó néhány következtetésével, azt próbáltuk bizonyítani (Bárdos, 1995), hogy Krashen elképzelése a szabadolvasásról egyfelől nem új; egyfajta tanulótípusnak kedvez, tehát elitista; de nincs ellentmondásban mindazzal, amit manapság a tanárképzésben az olvasási készség fejlesztéséről tanítunk. A tanulmányban az is bizonyítást nyert, hogy a kötetlen szabadolvasás nem elegendő, szükség van a tanítás által elért tudatosság ikerképzetére. Krashen egyébként nem tesz különbséget művében az angol anyanyelvűek extenzív olvasása, a nem angol anyanyelvű személy angol anyanyelvű országban történő extenzív olvasása és a nem angol anyanyelvű személy nem angol nyelvű országban történő extenzív olvasása között. Azt viszont példákkal bizonyítja, hogy a szüntelen önkéntes szabadolvasás a gazdagabb társadalmi osztályok gyermekeinek sajátja. Általa is elismerten ehhez elsősorban könyvek kellenek, valamint szabadidő és háborítatlan nyugalom, amelyben az olvasás fokozatosan szenvedéllyé válik. Az önkéntes, kötetlen olvasás akkor működik igazán, ha az iskolai könyvtárban vagy más könyvtárban van egy nyugodt sarok és főként nyugalom, ha az egyénben van hajlam az elmélyülésre stb., és ehhez kellene még hozzáadni vagy ötven, Krashen által is elismert kritériumot. A biológiai alkalmazkodásnak az idősebb generációk számára már alig követhető jelen szakaszában talán nem is a televízió jelenti a legnagyobb veszélyt az olvasási kultúrára, hanem a személyi számítógép. A televízió ugyanis még többnyire egész mondatokban beszél, de a számítógép e tekintetben már nem nyelvi kultúra. A számítógép bűvöletében élő populációnak abból az életstílusból kellene kilépnie, amelyben az elvonulás egy könyvvel a kerti padra legfeljebb egy évben egyszer teljesülő ritka idill. Krashen megkésett, ám lényeglátó munkájának a veleje az olvasás hatalmáról természetesen igaz.