Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


3.10. Összefoglalás

Az olvasás olyan nyelvi készség, amelyben egy írott szöveg értelméhez a következő mozzanatokon át jutunk el: 1. azonosítás (ez valójában a betűk felismerését jelenti); 2. dekódolás (ez a betűfelismerésen túl sorrendiségük egészlegességként történő érzékelése); 3. megértés (amely a szó, illetve a kifejezések „közvetlen” jelentésének felfogása); 4. értelmezés (amely már a reagálást is tartalmazza, és mintegy teljessé teszi a szövegben elrejtett kommunikatív cselekményt). Mire egy idegen nyelv tanulására sor kerül, már mind a néma, mind a hangos olvasás technológiája kialakul, az olvasás fiziológiájával egyetemben (fixáció és regresszió, a fixáció szélessége, az olvasás sebessége, gyorsolvasási hajlam stb.). Az olvasás legismertebb típusai a következők: 1. egy speciális információ lokalizálása (scanning); 2. a lényeg kiszűrése, vagyis a legfőbb pontok tisztázása (skimming); 3. intenzív olvasás (régebben analitikus olvasásnak is nevezték, a szöveg minden részletére kiterjedő, lassú, alapos, elemző olvasás); 4. extenzív olvasás (régebben szintetikus olvasásnak is nevezték, a szöveg viszonylag gyors tempójú, általános megértésre törekvő olvasása, ilyen például a szépirodalom olvasása).
Az olvasás tanításának a következő legfőbb technikáit ismerjük: 1. betűző olvasás (ez a betűk nevük szerinti hangoztatását jelenti, illetve időnként egymással is összekapcsolt hangokat); 2. szótagoló olvasás (a már felismert és összekapcsolt betűformák szótagok szerinti hangoztatása); 3. szóképes olvasás (egész szavas olvasásnak is nevezik: whole-word method, amely főként az angolszász területekről, illetve a kiejtéstől nagyon eltérő írásképeket használó nyelvekből került át Magyarországra). A nyelvtanítás történetében az olvasás egészen a 20. századig nem számított külön vagy önálló készségnek, a fordításnak éppen úgy része volt, mint a bibliamagyarázatnak vagy irodalmi elemzésnek. Egyszerűsített olvasókönyveket már a görögök is használtak, az intenzív olvasásnak a római gyakorlattal (fordítás) bővített formáit a latin mint idegen nyelv tanítása megőrizte a mondatelemzésektől a gazdag nyelvi és stiláris megjegyzéseket tartalmazó praelectión át a modern kori szövegmagyarázatig. Az extenzív olvasás a reneszánsz után kezdett jobban elterjedni. Olvasásközpontú módszerekről pedig először a 19. század derekán hallhattunk (Marcel), aki szerint 25-30 könyv elolvasása alapfeltétel egy nyelv megismeréséhez. Ebben a folyamatban valójában az olvasó visz jelentést a szövegbe.
Az idegen nyelvek tanításának leghíresebb olvasáscentrikus módszere az olvastató módszer. Az olvasástanítás intervalluma az idegen nyelvek tanításában a jelek felismerésétől (pl. más írásrendszer esetében) az értelmezésen túl a folyékony olvasás tudatos fejlesztéséig tart. Ebben a folyamatban a különböző olvasási szinteket úgy különíthetjük el, hogy az alapfokon a jelek beazonosítása szócentrikus olvasással ismert anyagon történik; középfokon mondatcentrikus megközelítésben gyakran az ismerttől már valamelyest eltérő átalakított példákban. Ugyanebben a szintben már megfigyelhető a folyékony olvasás kifejlődése, ismeretlen szavakat tartalmazó, legalább bekezdés szintű szövegeken, míg a haladó olvasás természetes, nem limitált diskurzust értelmez. A hangos olvasás vitatottsága ellenére segíti a betű és hang megfeleltetésekben a hangminták vizuális stimulusra történő automatikus reprodukálását, bár a valódi nehézséget az okozza, hogy a szöveg értelmezéséhez a szövegben fellelhető nyelvszerkezeti kulcsokat és a jelentések folyamatos, kontrasztív dekódolását a fentebb említett automatizált folyamattal szinkrónban kell végrehajtani.
Az olvasási készség fejlesztésében (a beszédértéshez hasonlóan) fontos rásegítő képességek, adottságok: a kitalálás és a rövid távú memória. Jelentősen könnyebben olvasnak azok, akik megfelelő toleranciával rendelkeznek az ismeretlen szavak iránt, gyorsan felfogják a nyelvtani jelentéseket, könnyedén megkülönböztetik a lényegi mondanivalót a mellékes részletektől, valamint irányjelzőként képesek használni a diskurzus legfontosabb útjelzőit és a mondatokon belüli szerkezeteket. Az olvasási készség transzferálható készség az idegen nyelvek tanításában.
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave