Valójában ugyanezt a fokozatosságot rögzíti az audiolingvalizmus béklyóit szétfeszítő, de mégiscsak döntően benne maradó, ma már klasszikus leírás: Byrne munkája az íráskészség fejlesztéséről (Byrne, 1979). Bár a klasszikus audiolingvális módszer minden készséget egyaránt kívánt fejleszteni, azért kétségtelen tény, hogy megvalósult gyakorlatában a szóbeli készségeket mégiscsak előnyben részesítette. Az írás kifejlődésével kapcsolatban az audiolingvalisták hitelt adtak néhány közhiedelemnek: ha a diák jól tud angolul, ezeket a készségeket át tudja vinni az írásra; a „kutyaharapást a szőrével” elv alapján úgy gondolták, hogy minél többet ír valaki, annál jobban tud majd írni; és hogy az írást egyébként sem lehet megtanítani. Sokan egyszerűen az írást a nyelvtan begyakorlásának tekintették. Nyilvánvaló, hogy ezek az elképzelések a nyelvtanári demagógia fegyvertárából származnak: ezekhez képest a Byrne-féle kontrollált írástanítás sokkal fegyelmezettebb volt, például sok modellt adott, ahol apróbb változtatásokkal a mintát egyéni produkcióvá lehetett változtatni. Ebből az időből származnak a klasszikus irányított fogalmazások (amelyet gyakran szóbeli fogalmazás előzött meg), ekkor voltak népszerűek a különféle mondatkombinációs gyakorlatok: összevonás, bővítés, egyszerűsítés, átalakítás stb. Nagyjából ez a helyzet a hatvanas évek derekán, vagyis az írás rettenetes bonyolultságát figyelmen kívül hagyva, a pontos mondatok gyártása állt a középpontban, a gyakorlatok egy része kiszakított, nem egészleges diskurzusokon zajlott.

A hatvanas évek végén azonban megindul valami (Kaplan, 1966), amely a diskurzus egészére és ezen belül az egyes elemek elrendezésére irányítja a figyelmet. Ez az új szemlélet, az úgynevezett kontrasztív retorika azt állítja, hogy a diskurzus elrendezése egy-egy kultúrához kötődik, és ezt a kötöttséget figyelembe kell venni, el kell fogadni, ha a célnyelvi kultúrába be kívánunk lépni. Ez volt az első olyan mozzanat az írástanításban, amely a tanítás fókuszát némileg elmozdította a nyelvi kódtól. Az írástanítás gyakorlata a hetvenes évek derekától aztán egyértelműen a szerző munkájára terelte a figyelmet: vagyis nem az volt a továbbiakban érdekes, hogy milyen lett a produktum, hanem átmenetileg fontosabbá vált, hogy miként működik az a bonyolult folyamat, amelyben az írás megszületik. Nemcsak az idegen nyelvi tankönyvek, hanem más kiadványok is gombamód elszaporodva, nagy részletességgel tanították ekkor a folyamat követendő szakaszait az írás tervezésétől a különféle változatokon keresztül a végső revízióig. Jó tíz évig irányult ez a megkülönböztetett figyelem az írás folyamatára, s benne az író szerepére, míg végül újból kiderült: azért a produkció mégiscsak nagyon fontos. Talán éppen ezért a nyolcvanas évek derekától kettős folyamat figyelhető meg: a szerző-mű-olvasó triójában most egyre inkább a befogadó, illetve a befogadó közönség standardjainak megítélése, illetve elfogadása kerül a középpontba. Ugyanez a folyamat a tartalomban is különféle változásokat hoz: növekszik a különféle kultúrák találkozásait, összecsapásait kísérő érzékenység; és az általános nyelvfejlesztéssel szemben tért nyer a szaknyelvűség: a különféle szakmákban, egyetemi tanulmányokban hasznosítható speciális nyelvezet.

A kilencvenes évekre tehát elértük azt, hogy a nyelvtanárok elfogadják, hogy az írás rendkívül összetett gondolkodási folyamat, amely ugyan tanítható és tanulható, de meglehetősen sok kötöttségnek kell hogy megfeleljen. Ilyenek például a nyelvi normákon túlmenően a retorikai törvényszerűségek, a kulturális érzékenység, a befogadó olvasótábor stiláris szokásai stb. A nagy műgonddal kivitelezett folyamatban (amely a téma kiválasztását, a témába való beleolvasást, jegyzetelést követően a tervezésben; az első vázlatot és többféle átírást követően pedig a végső revízióban csúcsosodik ki) mégsem nélkülözhetjük az eredeti invenció, az ötletgazdag fogantatás pillanatait, amely csak meggyőző stílussal párosulva eredményezhet katartikus hatású művet. A mű mégiscsak nagyon fontos: bizonyos értelemben a befogadók körét a mű nyelvezete és stílusa válogatja, a nyelvtanár dolga pedig az, hogy a diákot olyan technológia birtokába juttassa, amely lehetővé teszi, hogy a mai elvárásoknak megfeleljen.