Egy korábbi fejezetben (III/1.) már foglalkoztunk a készségek felosztásával. Akkor az egyik lényegi mondandó éppen az volt, hogy a készségek befogadó, bezáró jellegűek: nincsen beszéd hallásértés nélkül, és nincsen tolmácsolás beszéd(ek) nélkül; hasonlóképpen, nincsen írás olvasás nélkül, és nincsen fordítás írás(ok) nélkül (lásd 23. ábra). Más szavakkal: a beszédnek része a hallásértés, és a tolmácsolás kétnyelvű beszédekből áll; az írásnak része az olvasás, és a fordítás kétnyelvű írásokból áll. Az osztályozás szempontjából a készségek tehát nemcsak jól elkülöníthetők, hanem bizonyos értelemben integrálódnak is. Abban a tipológiában nem esett szó arról, hogy a készségek másféleképpen is kötődhetnek egymáshoz: a különféle nyelvi tevékenységekben úgy forgathatjuk őket, mint egy kaleidoszkópot – minden kis mozdulásra más és más a kép. Így már találunk olyan variációkat például az auditív és vizuális készségek között, amelyek nem illeszthetőek a csak vizuális vagy csak auditív készségek implikációs rendszerébe. Ha egyeneseket kellene húzni mondjuk a hallásértés és az írás között, akkor valószínűleg olyan megjelölések szerepelnének a vonalakon, hogy diktálás, jegyzetelés és ezek variációi. Kevert és meglehetősen sajátos készségtípusnak tűnik egy olyan közismert és gyakran követelt tevékenység is, mint a hangos olvasás. A szerepjátékok egyes típusait előre elkészített, írott kártyák alapján kell előadni, ami meglehetősen mesterséges kapcsolat írás és beszéd között. Sorolhatnánk még az evidenciákat, de akadnak a készségek között ezeknél rejtettebb kapcsolatok is, amelyek azért lehetnek hasznosak, mert megismerésükkel még árnyaltabb kép alakulhat ki az olvasóban az írás mint készség jellegzetességeiről.