Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

4.3.1. Az írott szöveg sajátosságai

Megjegyzendő, hogy ezt az elemzést már az olvasási készség vizsgálatakor is el lehetett volna végezni, mégis úgy tűnik, nagyobb súllyal esik latba minden szó, ha az írás jellegzetes vonásait az íráskészség fejlesztésekor tárgyaljuk.

Az írás egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy bizonyos fokig képes legyőzni időt és teret, és szinte eszköztelenül szólhat hozzánk valaki, akinek körülményeit, tágabb értelemben vett „kontextusát” nem ismerjük. Ezt a távolságot, ezt a más térben és időben való létezést (displacement) sokféleképpen használhatja ki a szerző. Az ő „jelene” akár tökéletesen rejtve is maradhat például egy történelmi regény esetében. A lényeg az, hogy az olvasó számára csak az a kontextus létezik, amelyet ő az írásában megteremtett. Vagyis a szerző lehet „dekontextualizált”, de a szövege nem. Ez a távolság természetesen nehézségeket okozhat az olvasónak, másfelől, a jó író szinte skizofrén módon képes olvasni a saját szövegét kiszemelt közönsége szempontjából. Ez az empátia finom arányérzéken alapul, amelyben a tárgyismeret, az általános és kulturális tudás, a különféle műfaji sémák ismerete a fő eledel, íze-fűszere pedig a nyelv érzékeny válogatása: a stílus.

Az előző tulajdonság nem lehetne sajátja az írásnak, ha az írás nem lenne többé-kevésbé maradandó. Így a szó elszáll, az írás megmarad ókori bölcsessége relatíve igaz, már amennyiben a papír vagy akár a floppy disc kellőképpen időálló. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a korábban meglehetősen fekete-fehérnek tekintett állapotokat megváltoztatta a modern technika, hiszen ma már a beszédet is akár videomagnetofonon is rögzíthetjük, nem is beszélve a digitális technikákról. Mennyiségileg azonban az ősi vélekedés még mindenképpen igaz, így az „állandóság” egyik lényeges engedménye éppen az, hogy az olvasó bármikor visszatérhet akár az egész műhöz vagy akár csak egy mondathoz vagy szóhoz kedve szerint. Az író szempontjából van egy félelmetes jelentése is ennek az állandóságnak: ha egyszer már befejezte, többé már nem javíthat, nem adhat világosabb magyarázatot, nem vonhatja vissza amit mondott – miközben ezek a lehetőségek az élőbeszéd valós idejében, bár megismételhetetlenül, de mindig adottak.

A harmadik jellegzetessége az írásnak az a tény, hogy előállítása viszonylag hosszú időt igényel (még gyakorlott szerzők esetén is). A fenti két tulajdonság figyelembevételével ez könnyen érthető. A lassúság – mint relatív fogalom – csak olyan szempontból értelmes, hogy a gyorsan szárnyaló beszéd rákényszeríti a beszédpartnert arra, hogy felvegye a beszélő ritmusát (az is igaz, hogy meg is akaszthatja, kérdezhet tőle). Ugyanez az írás esetén másként működik: minden olvasó a maga tempója szerint halad. Normális esetben ez az olvasás azonban gyorsabb lehet, mint az élőbeszéd (hiszen gyorsabban olvasunk annál, mintha valaki felolvasná nekünk a szöveget, amely megközelíti a beszédtempót). Az írás folyamata azonban abszolút időben is hosszú, hiszen temérdek előkészületet igényel, ezért is támadhatnak kételyeink bizonyos vizsgák írásbeli feladatainak időbeli meghatározottságát illetően: nyilvánvaló, hogy ez a megkötés az autentikusság ellen hat. Más az, ha valaki a vizsgáért ír, és más az, ha magától.

Eleve elrendeltnek kell tekintenünk azt is, hogy minden írásban egy megszámlálható mennyiségű betű és más írásjel áll csak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a való élet kommunikációs teljességéből származó színességet az intonációtól, a hangsúlyozástól, a szünetektől, a hangszínváltozásoktól kezdve egészen a paralingvisztikai területekig érzékeltessük. Ez a kötöttség felerősíti az írásnak olyan kódcentrikus vonásait, amelyeket leginkább a helyesírás és központozás fogalmaival tudnánk megjelölni. Nehezíti tanár és diák munkáját, hogy minden nyelvben sajátos graféma-fonéma megfeleltetéssel találkozunk. Itt nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy egy nyelv mennyire „fonetikus”, hanem arról is, hogy az adott nyelv helyesírási hagyományai milyen arányokban követnek helyesírási alapelveket. (Ezek az alapelvek többnyire a kiejtés szerinti írásmód, az etimológiai elv – vagyis az eredeti morfológiai alakzatokat pontosan mutató betűzés – és a hagyomány elve: bizonyos tulajdonnevek vagy más szavak betűzésének tudatos meghagyása.)

Köznapi életünk nagyon is köznapi beszéde a minden területet elnyelő nyelvi infláció bizonyítéka. E szűk szókincsű, közhelyekből, hirdetések szövegdarabjaiból, káromkodásokból és barbarizmusokból összeeszkábált posztmodern zanzásítás nagyon messzire került az írás világától, amelynek többek között az is jellemzője, hogy hagyományosan jóval nagyobb szókincset mozgat, mint a beszéd. A jó írót éppen az jellemzi, hogy olykor meglepően, de mégis meggyőzően érvényesíti az adott nyelv szemantikai és pragmatikai gazdagságát. Minthogy erre több ideje is van, így akár precíz is lehet, ami segít a zavaros gondolatok kiszűrésében. Ez a precizitás rokonítható egy bizonyosfajta formalitással is, amely nemcsak a hangvételben vagy a kifejezések megválogatásában jelentkezik, hanem bizonyos nagyobb minták mint konvenciók betartásában is. Például megfelelő retorikai szerkezettel rendelkezik az esszének az a része, amely leír vagy magyaráz, netán érvel vagy összehasonlít. Bizonyos formalitások szerint működik a bevezetés vagy orientálás, a téma kijelölése, és a befejezéseknek is megvannak a maga kötöttségei.

Végül, de nem utolsósorban, egyfajta komplexitás szintén jellemzi az írást. Ez nem azt jelenti, hogy a beszélt nyelv nem lehet bonyolult és sokrétű, hanem az összetettség karaktere más. Mindkét esetben fontos a kommunikatív környezet, a befogadó, a szituáció és a kommunikatív cél, viszont ennek arányai meghatározhatják a műfajiságot, illetve a formalitás fokozatait. Így a formalitás kategóriája akár skálának is felfogható, ahol a készségtől szinte függetlenül beállítható egy bizonyos fokozat. Közhelyszerű példákkal élve, egy baráti levél mondatai közelebb állnak az élőbeszédhez, míg a rádióhírek, amelyeket élőszóban adnak elő, közelebb állnak az írott nyelvhez. A nem szakemberek számára ez a bizonyos komplexitás gyakran abban az egyszerű jelenségben érhető leginkább tetten, hogy az írott nyelv mondatai hosszabbak, és a többszörös alárendeltség is gyakori. A beszédben is lehetnek bonyolult mondatok, de többnyire egyszerű szavakat használ a beszélő, míg az írásban az egyszerű mondatokban is fölöttébb bonyolult és absztrakt kifejezések szerepelnek. Ebben a komplexitásban természetesen az is benne foglaltatik, hogy egy írásnak mindent explicite meg kell jelenítenie, hiszen meg kell teremtenie a kontextust és minden rá vonatkozó tudnivalót.

Az írott szöveg jellegzetes tulajdonságainak fenti elemzésében nemegyszer folyamodtunk összehasonlításhoz, hogy a kontraszttal jobban megvilágítsuk az írás mibenlétét. Az összehasonlítás tárgya leggyakrabban a beszéd készsége volt, ehhez az egybevetéshez még további kiegészítéseket csatolhatunk.

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Pedagógia

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero