Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


4.3.2. Az írás és a beszéd

Egyetemi előadásokon kedvelt szokása az előadóknak, hogy a kontrasztokat szélsőségeikben vagy ellentétpárokban fogalmazzák meg. Eszerint – kiindulva az ősi bölcsességből (verba volent scripta manent) – az írás permanens, a beszéd pedig pillanatnyi, múlékony. (Egy ilyen kontraszt igazságtartalmát az előző fejezetben már vázoltuk.) Az írás, amely egy felszínen jeleket mutat, térbeli, míg a főként levegő által közvetített hangrezgések a hangzó tartományban időbeliek. (Ez az egybevetés is hangzatos, de abszolút értelemben véve nem igaz, hiszen az írás létrehozásának is van valós ideje, mint ahogy a beszédnek is vannak térviszonyai, kérdezzünk csak meg egy akusztikust.)
Az már sokkal inkább elfogadható, hogy az írás létrehozója térben és időben távol van a befogadótól, míg a beszédben az érintett felek jelen vannak. Hasonlóképpen igaz, hogy a beszédben a kontextus a szereplők számára adott, míg az írásban annak minden részletét meg kell teremteni. Egy beszédhelyzetben számtalan olyan más, nem nyelvi csatorna támogathatja a kommunikációt, amely az írásban nem lehet jelen. Az írásban csak az írásjelekkel lehet minden más egyebet is kifejezni. Egy részletesebb vizsgálódás azonban még más kontrasztokat is feltárhat, amelyek tovább pontosítják az íráskészség jellegzetességeiről kialakított képünket.
Az írás különféle műfajainak túlnyomó részében (kivéve bizonyos irodalmi munkákat) csak olyan szöveget fogadunk el, amely pontosan tükrözi az adott nyelv standardjait, nyelvi normáit. Beszédhelyzetben viszont gyakran előfordul, és nem is vált ki feltétlenül különösebb reakciót valamely akcentus vagy nyelvjárás, vagy éppen a diáknyelv, jassz-nyelv, szakmai zsargon használata.
A beszéd elsajátított, az írás pedig tanult készség, így naponta találkozhatunk az íráskészség esetleges hiányosságaival (iskolai tanulmányok, állás és egyéb pályázatok stb.). Ugyanakkor a beszéd általában redundánsabb, pontatlanabb, úgyszólván „nem szerkesztett”, és az íráshoz képest pongyola is. Mégis a mindennapi életben a túlélést a beszédkészség biztosítja, végig lehet élni egy életet fejletlen íráskészséggel is. Az írás és beszéd mennyiségi és fontossági viszonyairól lásd Ur megjegyzéseit (Ur, 1996: 161).
Nyelvészeti elemzésekben gyakran találkozunk az írott nyelv azon sajátosságával, hogy magas a lexikai sűrűség mutatója (a lexikai sűrűség azt fejezi ki, hogy mekkora a nem nyelvtani funkciót betöltő szavak száma mondatonként).
További különbséget jelent az a tény, hogy a beszéd tipikus előfordulásában dialógus vagy társalgás több személy között, míg az írás bizonyos értelemben olyan, mint egy monológ, ahol a szerzőnek kell megteremtenie a maga közönségét, és egyedül saját maga lehet saját maga visszacsatolása is.
Egy beszédhelyzet mindig sürgető, az időviszonyok mindig korlátozottak már csak a kiejtés miatt is: többek között ez is lehet a magyarázata annak, hogy a beszédben kisebb a szókincs, rövidebb egy-egy intonációs minta, hiszen a befogadó rövid távú memóriája is köti a kódolót. A köznapi beszédben sokkal több kötőszót használunk az „így-és-de-stb.” világából, mint írás közben, és ezek között is dominál az „és”-sel történő egybekapcsolás, amitől a beszéd afféle egyenértékű sorozatok kibocsátásává válik. Megerősíti ezt a megfigyelést az a statisztika (Reid, 1993: 67), miszerint a beszélt mondatok gyakran csak egy vagy két szóból állnak, de összekapcsolt sorozataik akár száz vagy még több szóra is felduzzadhatnak. Ezzel szemben egy népszerű-tudományos vagy tudományos írott szövegnek a természetes eloszlása körülbelül huszonnégy szó mondatonként.
Ahogy beszédünket is minden pillanatban „menedzselni” kell, úgy az írásban is megvannak a szabályai annak, hogy miként kell elkezdeni egy szöveget, hogyan kell abban feltenni kérdéseket és válaszolni rájuk, hogyan lehet bemutatni egymással ellentétes állításokat, és miként kell cáfolni stb. Ezekkel a részletekkel más fejezetekben foglalkozunk.
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave