A 4.1. fejezetben igyekeztünk néhány példával bemutatni, hogy az idegen nyelvek tanításának történetében a különféle módszerek meglehetős részletességgel, a fokozatosság elvének gondos betartásával foglalkoztak az íráskészség fejlesztésével. Azt viszont el kell ismerni, hogy a tanítás célja egyértelműen korrekt szövegek létrehozása volt, vagyis a köztes szenvedésektől eltekintve, szinte kontextusából kiszakítva, az értékelések során csak a produktumot, a végterméket vették figyelembe. Az értékelt tulajdonságok túlnyomó részét az tette ki, hogy a nyelvtan, a szókincs, a betűzés, a központozás helyes legyen. Nagyjából a hetvenes évek közepe táján azonban bekövetkezett egy olyan változás, amely a tanításban a célról, vagyis a végső szövegről inkább azokra a részletekre fordította a vizsgálódó tekinteteket, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy az író elérje célját. Ez a folyamatorientált írástanítás arra ügyelt, hogy a diák betartsa a megfelelő lépéseket, e folyamatok során sajátítsa el a gyakorlott írókra jellemző szokásokat, és mindezzel közelítse meg azokat a standardokat, amelyeket saját anyanyelvén már elért (újfent hangsúlyozzuk, hogy nem várható, hogy valaki egy második vagy harmadik idegen nyelven jobb lesz, mint az anyanyelvén). Ez a folyamatcentrikus tanítás később egybekapcsolódott az írás műfajait (nem irodalmi, hanem tágabb értelemben vett műfajait) részletesen vizsgáló oktatással, és a kettő együtt ahhoz vezetett, hogy a diáknak nagyon is részletes szabályrendszereket kellett követnie az írás kialakításában. Az ilyen részletekbe hatoló analitikus kötöttségrendszer természetesen a kreativitás ellen hat, így a folyamatorientált írástanítás bírálói éppen azt vetették a mozgalom elindítóinak szemére, hogy részletezéseikkel gúzsba kötötték a diákot, és az egész írástanítási folyamat végére maga a produktum, a végtermék már szinte lényegtelenné vált. A folyamatorientáltságnak voltak nagyon hasznos melléktermékei, például a kizárólag irodalmi témájú fogalmazásoktól az írástanítás elmozdult az autentikusabb témák irányába; figyelembe vette az újkori retorika követelményeit és az írás célját, a befogadó közösség igényeit jobban követte stb. A folyamatorientált írástanításnak további előnye volt annak a ténynek a hangsúlyozása, hogy az írás ciklikusan visszatérő, egymáshoz hasonló aktivitások sorozata, amelyek részben át is fedik egymást, így például az írást megelőző tervezésben, az első változatok kidolgozásában, a változások javításában és újraírásában, de még a végső elrendezésben is vannak közös elemek, lényegi belső hasonlóságok. Ahogy az már lenni szokott szélsőségek összecsapásakor (ráadásul itt hamis ellentétről van szó, hiszen a két dolog nem zárja ki egymást), hamarosan kialakult egy arany középút, amely megőrizte a végső produktum magas minőségi követelményeit, de nem veszítette el a folyamatorientált írástanítás erényeit, és így sikerült mind a tanárokban, mind a diákokban azt a képzetet erősíteni, hogy a hatékony, sikeres íráskészség kialakítása lehetséges az író és olvasó kommunikációját tudatosan figyelembe vevő írástanítási folyamatban. Ennek megfelelően visszakerültek az osztályterembe a régi és újabb műfajok (levelek, esszék, történetek stb.), ugyanakkor megmaradt a folyamatorientált írástanulásnak az a tulajdonsága, hogy a szerzők egy érési időszakon esnek át, amelyben saját maguk számára is kitapinthatóvá válik, hogy miről is akarnak igazából írni. Vagyis a koherencia és a kontroll mindabban, amit igazából mondani akarunk, az egy folyamat vége, végeredménye, amely erények az induláskor még nincsenek jelen. A kortárs gyakorlat legkitűnőbb szakemberei ma már az arany középutat javasolják a folyamat- vagy produkcióorientált írástanítás vitájában.