Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


4.9. Összefoglalás

Az íráskészség olyan tanult nyelvi készség, amelyben az adott nyelvre jellemző konvenciók szerint megformált jeleket folyamatosan és automatikusan vetünk papírra, miközben érzékeljük a hangkombinációk és az íráskép közötti összefüggéseket, amelyek egyfelől absztrakciót igényelnek, másfelől az adott nyelv hagyományai szerint mutatják be e kapcsolat véletlenszerűségét. A fenti leírás döntően az írás mint mechanikai folyamat megtanulására vonatkozik. Tágabb értelemben, a mechanikus folyamaton túl az írást mint kognitív folyamatot, a manipulatív gyakorlatoktól egészen a szabad fogalmazásig terjedő tartományban értelmezzük, mint a nyelvi kifejezés olyan eszközét, amelyben a kifejezés mássága főként abból ered, hogy a közlő térben és időben el van választva az olvasótól, és ezért a kontextust is meg kell teremtenie. A tanulás kezdeti szakaszában tehát szét kell választani a szavak, mondatok leírásának mechanikus folyamatát, amelyben a vizualitás döntő szerepet játszik, és a kreatív fogalmazástanítást, amely egyáltalán nem könnyű vagy automatikusan elsajátítható folyamat, sőt igen sok ember számára anyanyelven sem elérhető célkitűzés. Az íráskészség könnyebben fejleszthető azokban a tanulókban, akik jó olvasóknak bizonyultak. Számítógépes időkben is fontos terület a kézírás fejlesztése, illetve a betűk és összekötő vonalak elkülönítő vonásainak megőrzése az olvashatóság érdekében. Az írás pontosságra szoktat, és a legjobb eszköz arra, hogy rendezzük gondolatainkat.
Alapszinten a betűk megformálása, a diakritikus jelek használata a betűzés vagyis helyesírás, punktuáció, egy hosszú folyamatban elsajátítandó automatizmus, amelynek az ókortól ismert legegyszerűbb eljárásai: 1. másolás (memorizálásra is alkalmas példamondatok, versek, dalok, idiomatikus kifejezések, társalgási közhelyek stb. leírása) és a 2. diktálás (amely eleinte ismert, majd később ismeretlen anyagon gyakorol, többnyire az alábbi három fázis szerint: a) a teljes szöveg felolvasása normál tempóban; b) a szöveg lassú szegmentált, egyszeri, maximum kétszeri felolvasása leírás céljából, ahol a szegmentumok hosszúságának a rövid távú memóriakapacitás szab határt; c) végső, normál tempójú felolvasás, amely még alkalmat adhat a korrekcióra, a központozás megfelelő használatára.
További, több évszázada ismert írásfejlesztő technikák: a kiegészítések (hiányzó szavak a mondatban); mondatbővítések, mondatátalakítások, mondatösszevonások, mondatkombinációk; egy adott szakasz átírása (parafrázis) stb. Az utóbbi időben divatossá váltak még: 1. az ún. cloze-procedure vagy szövegkiegészítés; 2. párhuzamos írás (hosszabb szöveg, pl. egy szakasz írástechnikájának bevezetése oly módon, hogy egy megadott modell szerint más szavakkal kell ugyanazt a szövegkörnyezetet megalkotni); 3. diktálás fogalmazással (dicto-comp), amelyben a tanár előbb elolvassa az egybefüggő szöveget, majd kérdéseket tesz fel rá, újraolvasás és a kulcsszavak táblára történő felírása után a diákoknak le kell írniuk a történetet olyan mélységgel és részletességgel, amennyire csak képesek rá. Az utóbbi két változat azt mutatja, hogy az írás fejlődésének különféle szakaszain az irányított és kontrollált írásbeli gyakorlatoktól az egyre szabadabb, kreatív formák felé mozdulunk el, mindeközben az írott diskurzus kritériumait nemcsak be kell tartanunk, hanem tudatosan tanítanunk is kell (pl. a kohézió logikai és grammatikai technikáit), nemkülönben a koherencia iránti érzékenységet.
A hagyományos írástanításban eredeti szerzők stílusát is imitálták, amely lehetőséget adott arra, hogy a beszéd- és gondolatalakzatok jelentős tárházának birtokába jusson a diák. Ez a háttér mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az egyszerű mechanikai folyamat: a leírás és az írás mint kód használatának határait kipróbálván, produktív szakaszba lépett diák mondatokon és bekezdéseken felülemelkedve beléphessen a szabad fogalmazás kreatív tartományaiba. Fontos elem annak a gyakorlatnak a kialakítása, amely során a szerző képes „elidegenedni” szövegétől, hogy megfelelően javíthassa, vagyis törölhessen, átrendezhessen, tömöríthessen vagy éppen bővítse az eredeti szöveget.
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave