A beszédfejlesztés fontosságának megítélése szempontjából a huszadik század egybecseng már letűnt századokkal, hiszen a görögöt tisztelő Róma vagy a reneszánsz egyaránt a beszéd primátusát hirdették. A közhiedelem ma is úgy tartja, hogy a példamutató nyelvtudás letéteményese az, aki jól beszél, pedig századok múltak el úgy, hogy a nyelvi norma, a nyelvi pontosság és tiszta gondolatok hordozója az írott nyelv volt. A huszadik századi nyelvtanítás története elüt az előző két-három évszázad jellegzetességeitől, és nehéz olyan módszert említeni, amelyben nem a beszédkészség fejlesztését illeti meg a központi hely. (Még az olvastató módszer osztálytermi gyakorlatában is egyértelmű az a törekvés, hogy az olvasott szöveg utóélete valamilyen beszédaktivitásban nyilvánuljon meg.) Monitortúltengés miatt egyedül a mentalista módszerek (cognitive code learning) kerülhetnek abba a ritka huszadik századi kategóriába, amelyben a beszédkészség fejlesztése a sápadtnál is haloványabb. Lehet azonban századunk módszereit úgy is kategorizálni (az ősi szintetikus kontra analitikus ellentét mentén), hogy a beszédfejlesztés érdekében valaki rögtön kommunikálni kezd, bármilyen nyelvtudás áll is rendelkezésére; vagy pedig a beszédkészséget elemekre bonthatónak véli, és a kommunikációs készségek fejlesztését csak akkor találja helyénvalónak, ha már a legfontosabb „elemek” elsajátítottsága az alkalmazhatóság fázisába lép. Az azonnali kommunikáció igényét a direkt módszer szélsőséges eseteiben lelhetjük fel a leggyakrabban (eredeti, direkt vagy Berlitz-módszer; a tanácskozó módszer egyes fázisai; korai ortodox kommunikatív megközelítés stb). Az aprólékos elemekből, mintegy alulról felfelé épülő beszédkészség kialakításának ideális példája a klasszikus audiolingvális módszer, amely a kiejtés és a nyelvi alakzatok drillezésével, a jellegzetes mondatminták (pattern-drill) sulykolásával szinte beszédfiziológiai szempontból készíti elő a tényleges (funkcionális) nyelvhasználatot. Akad persze középső hely is a szélsőséges elemek fent említett skáláján, olyan metodika, amely lehetővé teszi, hogy a diákok szabadon kifejezhessék magukat már a kurzus elejétől fogva, ugyanakkor nagy gondot fordít arra, hogy a nyelvi elemek dekódolása és kódolása megbízható és alapos legyen. A klasszikus módszerek között leginkább az audiovizuális módszer közelítette meg ezt az arany középutat, a szakmetodikák közül pedig Rivers és Temperley (1978) művét hozhatjuk fel iskolapéldaként. Kétségtelen tény az is, hogy a nyelvtanítás-történet legismertebb módszereinek túlnyomó többsége előbb meg akarja „tanítani” a kódot és csak utána a nyelvhasználatot, és nem pedig egyszerre, ahogy azt az eredeti kommunikációcentrikus nyelvtanítás javasolta.