A társalgás személyek közötti kapcsolat, vagyis a kölcsönösség, a viszonosság elve (reciprocity condition) a másik fontos beszédkondíció. Nemcsak arról van szó, hogy az időbeli kötöttségek miatt megfelelő sebességgel beszédet kell produkálnunk, hanem a beszédnek ezt a folyamatát, közösen egy vagy több partnerrel, még „menedzselnünk” is kell. Ez más szavakkal azt jelenti, hogyha a társalgásban éppen nem egy bevett sémát követünk (a résztvevő felek számára ismert és elfogadott „forgatókönyvet”), akkor a beszélgetés minden más eleme alku tárgya a jelentéstől a társalgásban való részvétel mértékéig. Az interaktív készségek fejlettségétől függ, hogy az adott beszélők meg tudnak-e felelni a kölcsönösség feltételének, képesek-e viszonozni egymás kommunikatív erőfeszítéseit.

Az interakciós készségek között a legfontosabbak az úgynevezett rutinok és a tárgyalási készségek, azonban egyik kifejezést sem használjuk itt hagyományos értelmüknek megfelelően. Kezdetben a rutinok olyan társalgási formulák, amelyeket szinte töltelékszóként használunk a társalgás során („az a helyzet, hogy”, „na ne mondja” stb.), sőt, idetartoztak bizonyos udvariassági formulák is (pl. „nagyon szépen köszönöm”). Az interakciós készségek részeként használt rutinok a widdowsoni értelemben (1983) ennél jóval tágabb kategóriák, ugyanis szokványos menete van annak, hogy miként adunk elő egy történetet, hogyan írunk le helyeket és embereket, hogyan adunk utasításokat stb. Egyes felosztások (Bygate, 1987: 23) különbséget tesznek az olyan rutinok között, amelyek célja az információ átadása, illetve a személyes kapcsolatok, a relatív távolság bemutatása. Egy másik osztályozás szerint (Brown-Yule, 1983) az információközlő rutinoknak van egy tényfeltáró és egy értékelő alcsoportja. A tényfeltáró vagy magyarázó rutinok: az elmesélés, a leírás és az utasítás az angol nyelv esetében grammatikailag is jól alátámasztható három alapfunkció (Past Narrative, Present Description, Imperative). Az értékelő rutinok, amelyek nagyjából a tényfeltáró rutinokra épülnek, többnyire valamilyen érvelésen alapulnak, közülük a legfontosabbak a következők: magyarázat, bizonyítás, jóslás stb. A fentiekkel szemben az interakciós rutinokban nem az információ átadása a lényeges, hanem inkább a sorrendiség, ahogy tipikus sémája van egy telefonbeszélgetésnek, egy tévéinterjúnak vagy egy éttermi társalgásnak. Az bizonyul jó partnernek, aki adott szituációban azt produkálja, amit a partnere elvár tőle: ennek az elvárásnak a határait a társadalmilag elfogadott szokások jelölik ki.

Az interaktív készségek másik nagy csoportját fentebb tárgyalási készségeknek neveztük (negotiation skills). Amikor társalgásunk nem valamely rutin sínpályáján kattog zöld szemafor alatt, akkor minden tárgyalhatóvá és tárgyalandóvá válik, különösen, ha nem nagyon ismerjük a partnert. Ez a „tárgyalás” annak kipuhatolásával kezdődik, hogy a másik személy ugyanazt érti-e a fogalmakon, mint amilyen értelemben én használom őket. Így egy társalgásban rögtön jelezhetjük, ha valamit nem értünk, sőt ki is javíthatjuk, amit mondtunk vagy ahogyan mondtuk (amely lehetőségek az írott nyelvi készségek esetén nem állnak rendelkezésünkre).

Az úgynevezett tárgyalási készségek közé tartozik még a beszéd (társalgás) menedzselése. Az egyszerűbb társalgások anatómiája kérdés-felelet jellegű szerepcserékből áll: ezekben azt tekintjük egy lépésnek (valakinek a sora), amíg az egyik szereplőnél van a szó (move vagy turn). Amikor a szerepek cseréjére kerül a sor, az külön jelzések alapján történhet, és ez önmagában a szerepek váltásának a tudománya a társalgáson belül (hiszen azt fel lehet kínálni, el lehet fogadni, vagy lehet éppen tiltakozni, ellenkezni – ennek mind megannyi nyelvi következménye van). Nem mindegy, hogy mikor próbáljuk magunkhoz ragadni a szót. Egy váltás (turn taking), ha rossz pillanatban történik, sértheti az udvariasság követelményét: tudnunk kell azt, hogy miként kell jelezni, ha szólni kívánunk, helyes időzítésre van szükség. Ehhez ismerni kell a megfelelő típusmondatokat. Az összes folyamatot a másik irányba is le kell tudni játszani: észlelnünk kell a partner ez irányú jelzéseit, és hagyni kell, hogy más is hozzászólhasson. Természetesen egy társalgásban nemcsak azt kell irányítani, hogy ki mikor beszél és meddig, hanem a témákat, a társalgás tartalmát is kontrollálni kell. Köznapi társalgásunk gyakran úgy indul, hogy felajánlunk egy témát partnerünknek, aki azt kommentálja, s ha nem tetszett, rögtön következhet egy másik. A témák kiválasztása, egy téma terjedelme, egyáltalán a társalgás elkezdése, befejezése és közben témákkal történő „etetése” szintén a beszédmenedzsment körébe tartozik, ez biztosítja, hogy a társalgásnak van eleje, vége, a témáknak valamilyen sorrendje, és hogy mindez napirendszerűen előrehalad (agenda management).

A fenti kérdéskörök tárgyalása a társalgáselemzés tudományterülete, amelyet tekinthetünk a diskurzuselemzés részének is. A társalgáselemzés alapjait az úgynevezett etnometodológia teremtette meg az Egyesült Államokban (Garfinkel, 1967), amely azt tanulmányozza, hogy az emberek miként szervezik meg mindennapi életüket. Nyilvánvaló, hogy a nyelvhasználat szerepe a mindennapi társalgásban egyaránt fontos a szociológus vagy a nyelvész számára. A társalgáselemzés bizonyos fogalmait nemcsak ebben a fejezetben használtuk, hanem már korábban is (vö. II/5.3.3.: Együttműködés és udvariasság a társalgásban; Grice maximái). Kevesebb szó esett arról, hogy a társalgás anatómiájának tekinthető szerepcserék, váltások mondatai milyen (tanítható/tanítandó) típusokba sorolhatók. A legegyszerűbb és leggyakoribb típust „felelgetősének nevezhetnénk (adjacency pairs, mondatpárok). A két egymást követő (mert hogy reakció) mondat olyan, hogy a válasz nagyon gyakran jósolható. Ilyenek például a köszönések. De felállíthatunk más párosokat is: ajánlat (amelyet vagy el lehet fogadni, vagy vissza lehet utasítani); értékelés (amellyel egyet lehet érteni vagy sem); panaszkodás vagy vád (el lehet utasítani vagy be lehet ismerni); kérdés (amelyre lehet szokványos vagy nem szokványos választ adni) stb. Példa erre az akció-reakció részekből álló „felelgetős”: „- Már megint nyitva hagytad az ajtót. - Nem én voltam.” Formálisan az ilyen helyzetekben az elvárható válasz, a szokványos válasz a gyakoribb, így ennek a nyelvi megfogalmazása is rövid. Jellemző, hogy a nem szokványos, nem preferált válaszokban (dispreferred response) hosszabb, bonyolultabb megfogalmazásokra készülünk (pl. „Kapd már be azt a levest, ne vacakolj, nem érünk rá!” Szokványos válasz: „Jó.” Szokatlanabb válasz: „A helyzet az, hogy alighanem megégettem a számat, még várnunk kellene egy kicsit.” (De az is lehet, hogy nem ízlik a leves – amely esetben megsértettünk egy maximát, hogy tudniillik igazat mondjunk.) Az ilyen mondatpárokból duplázás is kialakulhat anélkül, hogy az alapvető szerkezet megváltozna (pl. „Na és hogy tetszett a tegnapi film?” „És neked?” „Nekem tetszett.” „Nekem is.”). Ebben a sémában két párost is felfedezhettünk, de az egész a kérdés-felelet duplázása. Gyakran előfordul, hogy még az ilyen szokványos kérdés-felelet típusú mondatpárokhoz is előkészítést használunk (pl. „Van valami dolgod ma este?” „Semmi.” „Van kedved eljönni a színházba?” „Miért ne?” Egy olyan nem preferált lehetséges válasz, hogy „Nem érek rá”, már sem a kooperáció, sem az udvariasság követelményeinek nem engedelmeskedik). Nincs rá mód, hogy e helyütt a társalgáselemzés számos más (tanítható/tanítandó) jelenségét ismertessük (pl. átfedések, visszacsatolások vagy éppen a csend), de ezek az ismeretek lényegi elemek abban a hódolatban, amellyel a beszéd térdet s fejet hajt a társadalmi konvencióknak.