Az előző fejezetben különösen kiemelten kezeltünk két beszédfeltételt: az időbeli kötöttséget és a viszonosság elvét. Hogyan tud a monológ megfelelni az utóbbinak? Ahogy feltételezzük, hogy a beszéd megelőzte az írást, ugyanúgy feltételezhetjük, hogy a párbeszéd megelőzte a monológot. Az ókori filozófusok (pl. Platón, Szókratész) gyakran párbeszédes formában adtak elő olyan témákat, amelyek a mai szerzők számára kötelezővé tennék a monológ „üzemmódkapcsoló” használatát. A monológot úgy is felfoghatjuk, hogy az egy nagyon hosszú beszédesély, ám a monológ előadója is reakciókat vár, reakciókat akar kiváltani, interakcióra vágyik. A monológ mint forma lehetőségeivel nemcsak a diskurzuselemzés mint tudomány, hanem a beszédművelés legősibb tárgya, a retorika is foglalkozott. Bármely irodalmi terméket is felfoghatunk monológnak. A reciprocitást (kölcsönösség, viszonosság) tekinthetjük egy skálának, amely az élő nyelvi társalgástól a halott szerző művéig tart. Vagyis a monológok is próbálnak megfelelni a kölcsönösség kritériumának, információt és érzelmeket közvetítenek, de eljárásuk, építkezésük egészen más, mint egy pergő, rövid szerepcserékből álló dialógusnak.

Az eddigiekben egy meglehetősen mechanikus felosztás szerint foglalkoztunk beszédtípusokkal. Vannak azonban más lehetőségeink is, például funkcionális szempontból is osztályozhatjuk a beszédközösség számára gyorsan felismerhető, jellegzetes beszédeseményeket. Helyesebb azonban ezeket a prototípusokat műfajoknak nevezni, például riport, anekdota, ima, vita, konzultáció. Több műfaj együttesét egy magasabb műfaji kategóriában is leírhatjuk (komplex műfaj), közismert példával élve egy misében szerepelnek a prédikáció, az ima, a zsoltár vagy himnuszéneklés mint műfajok. Szűkebb témánk szempontjából azért fontos a műfajok számbavétele, mert a legnépszerűbbre, a leggyakoribbra kell koncentrálnunk, és ezekben az esetekben a műfaj célját, funkcióját, szerkezetét, esetleges rítusait gondosan fel kell tárni. Szinte a legfontosabb műfaj a monológok körében a történet előadása, elmesélése: a kortárs nyelvtanítás a narratívákat is, a monológokat pedig különösen elhanyagolja. Pedig a párbeszédek és társalgások is hosszabb-rövidebb monológokból állnak (nem is említve a különféle szóbeli vizsgákat). A műfajok tehát olyan kommunikatív események, amelyek társadalmilag és kulturálisan meghatározottak. Ennélfogva számuk virtuálisan végtelen, hiszen állandóan új műfajok keletkeznek, és egy beszédközösség tagjai aligha tudnának megegyezni abban, hogy „hány műfajt ismernek”.

Talán éppen ezért a nyelvpedagógia legjobb elméleti szakemberei közül azok, akik metodikával is foglalkoznak, inkább műfajszerű kategóriákat állítanak fel mintegy kialakítandó célrendszerként. Rivers és Temperley (1978: 47) ismert kategóriái a következők: kapcsolatteremtés és a kapcsolatok ápolása embertársainkkal; reagálás az élet milyenségére: véleménynyilvánítás; elhallgatás: szándékaink, eredeti céljaink leplezése; elhárítási technikák: hogyan vágjuk ki magunkat nehéz helyzetekből; információ szerzése és átadása (pl. interjú); tevékenységformák elsajátítása célnyelven eredeti szituációkban (sportok, táncok, hobbi, mesterségek, testgyakorlatok stb.); telefonbeszélgetések; problémamegoldó feladatok; viták, diszkussziók, tematikus beszélgetések; nyelvi játékok; ismert társadalmi szerepek utánzása, előadása; mások szórakoztatása (ének, zene, tánc, rádió- és tv-műsorok utánzása stb.); az eddig felsorolt gyakorlatokban elért egyéni vagy csoportos siker bemutatása, leírása; a célország ünnepeinek, jellegzetes szokásainak, szórakozási formáinak stb. átélése (szerencsés esetben a célországban, kevésbé szerencsés esetben az osztályteremben megrendezve). A pontosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Rivers leírásában ezek az aktivitásformák már a teljesen autonóm nyelvi cselekvés kategóriái, amelyet két hosszabb szakasz előz meg: szóbeli gyakorlatok a nyelvtan begyakorlására és strukturált interakciós gyakorlatok. Ezek az utóbbiak töltik be a híd szerepét a valós kommunikatív és a kvázi-kommunikatív feladatok között. Ilyen pszeudokommunikatív gyakorlatnak tekinti például a szerzőpáros a hagyományos párbeszédeket feldolgozó technikákat. Valójában ezt a rendszert fejlesztette tovább Littlewood (1981: 86), amennyiben a prekommunikatív gyakorlatokat strukturális és kvázikommunikatív gyakorlatokra, a kommunikatív gyakorlatokat pedig funkcionális kommunikatív gyakorlatokra és a társadalmi helyzetet is figyelembe vevő interaktív gyakorlatokra osztotta. A mai osztálytermi rutin többnyire figyelmen kívül hagyja, hogy mindkét szerző kategóriái más-más tanulási célt jelentenek, viszont mindkét szerző hangsúlyozza a nyelvi korrektség fontosságát. A gyakorlatok ilyen lépcsőben történő adagolása rendezett, és feltételezi a fokozatosságot. Amilyen mértékben csökken ez a két elem, olyan mértékben nő a beszélő önállósága, amellyel megközelítheti a tényleges társalgás legfontosabb (a művészetekre emlékeztető) tulajdonságait: a spontaneitást és a választás sokféleségéből eredő váratlanságot. A fenti kategorizálások, osztályozások azonban már nem a beszédműfajokhoz, hanem inkább a lehetséges beszédfejlesztési technikákhoz kötődnek: ezekről szól a következő fejezet.