Ezen a ponton mindenképpen ismertetnünk kell Lewin és társainak közismert tipológiáját (Lewin, 1939). Eszerint a való élet árnyalatait három alapvető tanártípus színképéből keverhetjük ki: az autokrata tanár hierarchikus rendszerben épít fel mindent, a hatalom csúcsán ő maga helyezkedik el. Ezzel szemben a demokratikus tanár egyenlő esélyeket ad, mindenkire egyformán figyelmet fordít, inkább részese, egyenjogú tagja kíván lenni az eseményeknek. A harmadik típus, a laissez faire, valahol az autokrata tanár ellentéte, érzelmi kötődésekkel operál, kapcsolatai a szeretet-gyűlölet skála végpontjai között jelölhetők. Már ennek az alapvető triásznak a felvázolásából is kitűnik, hogy a tanári típusok (és stílusok) többnyire hitek és tévhitek, a különféle stratégiák és motivációk, a személyiség színszűrői szerint változhatnak, lényegük azonban mindvégig ugyanaz: valahol a mélyben a már minősített tanár-diák kapcsolat lapul.

Általánosnak tekinthető a szakirodalomban az az eljárás, hogy bizonyos nyelvtanári választásokat, tanítási stílusokat, időnként személyiségtípusokat metaforák segítségével írnak le. Így például Harmer (Harmer, 1991: 235) bemutatja, hogy a tanár lehet olyan, mint egy élő szótár, sétáló enciklopédia, szolgáltató funkciókkal. A leírások között olyan tanártípus is fellelhető, aki csak tanácsot ad a saját elképzelése szerint dolgozó diáknak, de lehet a tanár csapatjátékos is, aki a demokratikus szellem jegyében részt vesz a nyelvgyakorlatokban. Harmer leírása szerint valamennyi tanítási stílus, amelyet felsorol, elhelyezhető egyetlen skála mentén, amelynek két végpontja az oktatási folyamatok minden részletét kézben tartó ellenőr, illetve a folyamatot közreműködésével segítő, támogató, ösztönző tanáregyéniség. Az általa felsorolt, de eddig még nem említett szerepek között ott van az ítész, aki az azonnali hibajavításokkal vagy tesztelésekkel tükröt tart a diák elé: ha ez nagyon direkt módon, kendőzetlenül zajlik, akkor az nehezen kezelhető a diák számára. Lehet persze a tanár színházi súgóhoz hasonlatos, aki intim módon – ha szükséges – megmondja, hogy most mi következik, mivel érdemes folytatni. Ez a bátorítás, sugalmazás megfelelő tapintatossággal kell hogy párosuljon, mert ha az ilyen pártfogás túlzottan tolakodóvá válik, akkor eltéveszti célját, elnyomja a diák egyéniségét, ahelyett, hogy vállalkozókedvét előcsalogatná. Harmer szerint a legfontosabb és egyben legbonyolultabb szerep az óra folyamatát kézben tartó menedzseré, akinek a legfőbb erénye az, hogy jól megszervezi a munkát. Mint ahogy az a gyakorlatban könnyen tetten érhető, ez nem is olyan egyszerű feladat: nagyon rendezett, világos képpel kell rendelkezni a tanóra különféle folyamatairól ahhoz, hogy egyértelműen instruálhassuk a diákokat. Bármely pontatlanság, félreértés az eligazításban megtöri a lendületet, tönkreteheti a tanóra hatásosságát.

Az eddigi leírásokból is nyilvánvaló, hogy az ilyenfajta tanári „szerepek” vagy a tanítási folyamatban elfoglalt helytől, vagy a tanulók nyelvi szintjétől, vagy a választott módszertől és még sok más tényezőtől függnek. Harmer kategóriái a különféle didaktikai elvárásokra adott válaszok, akció-reakció jellegű szakmai tükörképek, amelyek a tanári személyiség mindennapi aktivitásához tartoznak, a felszínt érintik és nem sokat mondanak a tényleges karakterről. Úgy is felfoghatjuk, hogy ezek a szerepek „csak” osztálytermi szerepek. A 28. ábra Harmer kategóriáit egyetlen skálán mutatja be.

 

1. fázis: bemutató, magyarázó, informáló, ösztönző (szerep).

2. fázis: vezénylő, irányító, ellenőrző (szerep).

3. fázis: szervező, visszacsatoló (szerep).

4. fázis: támogató, tanácsadó (szerep).