A pedagógia eleve alkalmazott tudománynak született, hiszen célját, a kultúra átadását főként pszichológiai törvények alkalmazásával éri el. Korábbi filozófiai rendszerekben a pedagógiát alkalmazott etikának tekintették (pl. Kant). Voltaképpen Herbartnál jelenik meg először a pedagógia önálló tudományként, de még nála is az etika megvalósulását jelenti: a pedagógia nem más, mint az etika átvitele az egyén és különösen az ifjúság lelkébe (hasonlóképpen az etika átvitele az állam életébe nem más, mint a politika). Kármán a pedagógiához és a politikához hozzácsatolja az ökonómiát is, és lényegében ez a rendszer több évtizeden át megmarad (vö. Weszely, 1923: 36). Így kerül a pedagógia Kornis rendszerében (1922) az értéktudományok közé, szemben a valóságtudományokkal, amelyek a meglévőt vizsgálják. Az értéktudományok Kornis szerint a kellőt, vagyis az értékeket és azok érvényét akarják megállapítani. Bár igen csábító lenne ezt a történeti leírást tovább is folytatni, szűkebb témánk azt kívánja, hogy a pedagógia, illetve rokon és társtudományainak kapcsolatára összpontosítsunk. Azért maradunk a pedagógiánál, mert a nyelvpedagógiát döntően alkalmazott pedagógiának tekintjük és nem az alkalmazott nyelvészet részének.

Csak egyetérthetünk Imre Sándorral, aki ezt mondja: „Egyetlen tudomány sem állhat magában” (Imre, 1928: 42). Nem ő az egyetlen, aki hangsúlyozza, hogy a neveléstudomány önállóságát nem kérdőjelezi meg az a tény, hogy teljes rendszereket vesz át más tudományokból (pl. a testi fejlődés szakaszai) – és így más tudományokkal közös kutatási területei is kialakultak –, mivel feladata, szemlélete sajátságos. A biológiából, filozófiából, politikából vagy más tudományokból átvett elemek miatt még nem válik egy másik tudomány kiegészítőjévé vagy egyszerűen egy másik tudományág alkalmazásává, mint ahogy azt korábban értelmezték (pl. az etikáé, a pszichológiáé, a higiéniáé). Fináczy (1937) lényegében átveszi Kornis osztályozását (bár valóságtudományok és értéktudományok helyett ténytudományokról és normatív tudományokról beszél), és azt állítja, hogy a pedagógia inkább normatív, mint ténytudomány (Fináczy, 1937: 77), és a nevelés céljának elérése érdekében három segédtudományra van szüksége: az etikára, a logikára és az esztétikára. A rokon tudományok közül Fináczy mindössze ötöt elemez: élettan, egészségtan, lélektan, társadalomtan és művelődéstörténet. Ha most váratlanul egy jó fél évszázados ugrást teszünk, és összehasonlítjuk a fentieket egy korabeli rendszerrel (Nagy Sándor, 1981: 33-37), akkor azt látjuk, hogy a lélektan és a társadalomtan (vagyis a szociológia) különféle változataiban jelentősen megerősödött (általános pszichológia, gyermekpszichológia, fejlődéslélektan és pedagógiai pszichológia, szociálpszichológia, nevelésszociológia stb.); megmaradt az élettan és egészségtan (mint fiziológia és iskola-egészségtan), ellenben valahol elveszett a művelődéstörténet. Helyette olyan új ágazatok jelentek meg, mint a matematikai logika és a kibernetika. Már ez az egybevetés is jól mutatja a tudományok differenciálódásáról és megsokszorozódásáról szóló elmélkedés igazságát. Újabban Zsolnai (1996a, 1996b) törekedett arra, hogy a pedagógia tudományterületi összefüggéseit a lehető legszélesebb alapokra helyezze. Karteziánus alapossággal tárta fel a pedagógia alap- és társtudományait, nemkülönben rokon és határtudományait, és ezzel a pedagógia olyan újraértelmezését tette lehetővé, amely a tanárképzésnek is új utakat kínál. Azt reméljük, hogy a 10. ábrán látható modell is megújítja a honi nyelvpedagógia értelmezéseit és a tanárképzés gyakorlatát. (Egy alaptudomány több rokon és határtudomány segítségével is kapcsolódhat a nyelvpedagógiához a számozás értelmében. A kiemelt tudományágak a legfontosabbak.)