Az idő szerepének egy másik aspektusa a tanításban a különféle metodikai tömbök változásainak ritmikája, illetve az azokon belül uralkodó sebesség. Az oktatás tempójának ez az észlelése már megjelenik a modern didaktikákban (vö. Falus, 1998: 316). A jó tanár egyik nagy erénye a rendelkezésre álló idő megfelelő kezelése: ehhez kétségkívül fejlett időérzékre van szükség. Nem arról az időérzékről van itt most szó, amelynek segítségével a tanár „tudja”, hogy körülbelül harmincöt perce tanít (tévesztési hibahatár plusz-mínusz egy-két perc), hanem olyan egészleges, az egész kurzuson végighúzódó időhatárokról, amelyek kis eltérésekkel szinte mindig ugyanúgy játszódnak le. Csoportdinamikai szempontok is közrejátszanak abban, hogy mekkora egy nyelvet tanuló közösség terhelhetősége, de a gyakorlott tanár már előre tudja, hogy mikor következik be egy olyan állapot, amikor egy kicsit oldania kell, hogy később megint köthessen. Ebből következik, hogy minden kurzust fel kell építenünk, az építménynek belső ritmikája van, amely távolról sem egyenletes, hanem érzékeny alku eredménye, amelyet a túlfeszítettség és az elvégezhetőség határmezsgyéjén a tanár arányérzéke jelöl ki. Ez a finom egyensúlyteremtés a didaktikai konstruktivitás és kreativitás csúcsait jelenti, amely többnyire csak hosszas gyakorlás után alakul ki.

Tanítani azonban a kezdő nyelvtanárnak is kell, és az az idődimenzió, amellyel a jelölt vagy a kezdő tanár leghamarabb szembekerül, az a tanóra keretében előforduló metodikai szakaszokra fordítható idő. A metodikailag egymástól eltérő eljárások, lépések, technikák, módszerdarabok sorozatai úgy követik egymást – visszatérve kedvenc hasonlatunkhoz -, mint ahogy a jelenetek is egymás mellé simulnak egy dráma felvonásaiban. A gondos tanár főként fejében őrzi ezeket a fontos váltásokat: az adott óra forgatókönyvét, amelynek megtartása mindig szimultán játszma. Jelen van ugyanis a különlegesen sokszínű véletlen, így a nyelvtanár a diákok elképzelését (megannyi egyéni forgatókönyv), a tényleges történéseket és annak hatásait rugalmas változtatásokkal kompenzálja és zökkenőmentes folyamatba fonja. Némi ráfogással állíthatjuk, hogy minden nyelvóra vegyes típusú óra (ha nem az, akkor máris baj van a kívánt változatossággal). Nem kell feltétlenül visszamenni Herbartig és követőiig (lásd részletesen M. Nádasi, in: Falus, 1998: 361), hogy a nyelvóra menetében is felismerjük az előkészítés, a bemutatás, az ismétlés, a magyarázat és összekapcsolás, a begyakorlás, memorizálás és a más készségekbe való átfordítás, vagyis a különféle alkalmazások fázisait. Valójában az ilyen és hasonló szakaszok időtartamának megválasztásában szabad kezet kap a tanár, helyes döntéseinek feltétele az arányérzék, amely mélyreható szakmai ismereteken alapul (ilyen szakmai tudás például az adott osztály tűrőképességének ismerete). A legtöbb tanár munkájában megfigyelhető az, hogy tanórájának egyes elemeit szinte rituálisan, mindig ugyanúgy játszatja el, ami otthonosságot sugall, nyugalmat teremt, fokozza a rendszerszerűséget, és helyes szokásokat alakít ki. Az ilyen állandóság nemcsak a már korábban emlegetett, pszichoterápiai értelemben vett „keretet” erősíti, hanem kontraszthatást biztosít minden indokolt vagy bármely okból hangsúlyozott eltérés számára.

A fenti leírásokból nyilvánvalóvá válhat, hogy a tanár számára a tanóra egyes elemei a rájuk fordítható időt matematikai szempontból diszkrét jelenségnek mutatják, amely percekben, másodpercekben számszerűsíthető. A gyakori váltások és viszonylag rövid időszakaszok pedagógiailag indokolt kötelmein túlmenően azonban a kurzus egészében olyan időbeli megfontolások is jelentkezhetnek, amelyekben az idő már nem kezelhető diszkrét egységekre bonthatóan, hanem csak folyamatos mennyiségként. Ez a sebességekre és arányokra vonatkozó szaktudás többnyire rejtett, és csak megfelelő gyakorlat megszerzésével válik a nyelvtanár módszertani fegyvertárának részévé.