Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


3.3. A hibajavítás alapkérdései

A hibajavítás öt alapkérdése Hendricksontól származik (Hendrickson, 1978), ezek a következők: kell-e javítani a hibákat; ha kell, akkor mikor kell javítani a hibákat; mely tanulói hibákat kell javítani; hogyan kell javítani a hibákat; ki javítsa a hibákat. Rajta kívül más szerzők is átveszik és megválaszolják e kérdéssort (pl. Krashen, 1982: 116, Nunan, 89: 31), és a válaszok sokfélesége érzékelteti, hogy miért számít örökzöld vitatémának a hibajavítás mikéntje.
Az alapvető eldöntendő kérdésre adandó válaszhoz (hogy tudniillik legyen vagy ne legyen hibajavítás) egy egész skálát is felvázolhatunk, amelynek egyik végpontja a „hogyne, természetesen, minden egyes hibát javítanunk kell” igenlő szélsőségtől a „soha, semmikor egyet sem” tagadó szélsőségig terjed. A válaszokat akár ösztön és vérmérséklet vagy a helyzet diktálta alapon is jelölhetnénk a skálán, ha azonban mindjárt megkísérlünk a második kérdésre is válaszolni, könnyebben védhető álláspontokat is kialakíthatunk.
Korai, nyelvhelyességre törekvő tanulási szakaszokban, ahol még igen gyakori a manipulatív nyelvtani gyakorlat, az azonnali hibajavítás funkcionálisan indokolt. Az olyan környezetben azonban, ahol a beszéd folyamatossága a célkitűzések között szerepel (pl. majdnem szabad társalgás, leírások, narratívák előadása), akkor a hibajavítást kerülni kell, mert megtörheti a beszélő(k) lendületét. Ilyen esetekben, ha mégis fontosnak tartjuk a hibajavítást, azt kizárólag utólag tehetjük meg. Talán ez a magyarázata annak is, hogy a kommunikatív nyelvtanítás gyakorlata sok nyelvtanár számára túlzottan hibatűrő, hiszen klasszikus hibajavításról csak írásos munkák vagy nyelvtani gyakorlatok esetén beszélhetünk.
Arra a kérdésre, hogy mely hibákat javítsuk, a korábbi fejezetek már bizonyos útmutatásokat tartalmaznak. Eszerint a tévesztéseket nem szükséges rendszerszerűen javítani, míg a hibák kiváltó okait érdemes azonosítani. Elfogadhatjuk Krashen érvelését is (Krashen, 1982: 118), hogy a leggyakoribb hibákat javítsuk, illetve az értelemzavaró és közvetlen nyelvi veszélyeket magukban rejtő (stigmatizált) hibákat orvosoljuk. A gyakorlott tanár könnyen kiválasztja a tanulságos hibákat, inkább azt a szenvedélyt kell leküzdeni, amely a túlzott tanári pedantéria folyományaként túl sok tanáron és túl gyakran eluralkodik, hogy minden egyes hibát javítani kíván. Ráadásul megtörténhet, hogy minden ilyen alkalommal csak frusztrálja diákjait, aminek következtében a diákok értékelésében nem az kerül majd előtérbe, hogy milyen odaadó, vagy milyen magas szinten tudja a nyelvet (amiket ezáltal bizonyítani kíván). Egyébként sem állíthatjuk, hogy az állandó hibajavítás különösebben eredményes lenne, nem segíti a kommunikációt, és gyakran irritációt vált ki, a tanárra pedig hatalmas terhet ró az örökös villanypásztorkodás.
A „ki javítsa a hibákat” kérdés triviálisnak tűnik (hogy tudniillik a tanár), jóllehet a válasz távolról sem ilyen egyértelmű. Egyfelől a nyelvpedagógiai technológia fejlődésével egyre gyakrabban előfordul, hogy a tanárt a sokkal türelmesebb és következetesebb gép helyettesíti (nyelvi labor, interaktív számítógépes szoftverek stb.). Másfelől, bizonyos tanulási helyzetekben (pl. pármunka, kiscsoportos foglalkozások) előfordulhat, hogy éppen a tanulótárs javítása, tanácsai jelentik a leggyorsabb segítséget. Valahol minden pedagógiai feladat célja az, hogy a megtanultság különféle fokozataiba kötve megszüntesse önmagát, így a hibajavítást felválthatja az önellenőrzés.
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave