Ebben a rendszerben például az etnolingvisztika, amely az antropológiára, a nyelvészetre, sőt a szociológiára is támaszkodik, kínálhat hasznos ötleteket a nyelvpedagógiának a szociolingvisztikai kompetencia tudatosításában és fejlesztésében, de távolról sem olyan fontos ez a lehetőség, mint a műszaki tudományok szervülése: a híradástechnikai és távközlési eszközök használatának beépülése a nyelvpedagógiai technológiába. Ki kell tehát emelni azokat az alaptudományokat és rokon, illetve határtudományokat (a 10. ábrán vastag betűvel), amelyek a nyelvpedagógia jelene szempontjából a legfontosabbak: ez a belső kör már csak hét alaptudományból és az ezekhez kötődő tizenegy rokon tudományból áll. Ha felidézzük a századelő nagy nyelvpedagógiai teoretikusait (Sweet, Jespersen, Palmer), akkor megint csak jól érzékelhetjük a tudományterületek differenciálódását, hiszen esetükben a nyelvészet, a pszichológia, majd a pedagógia szerepelt alapozó és rokon tudományként. Mindezek megfelelő bontásban előfordulnak jelen rendszerünkben, és történetileg érthető, hogy a fenti klasszikusok miért nem jeleníthették meg a később ugrásszerűen fejlődő műszaki tudományokat. A nyelvtanítás-történeti tudatosság mint nevelési és művelődéstörténeti kategória rendkívül fontos értékközvetítő elem és egyben mérce is a nyelvpedagógiai praxis megítélése céljából. A már korábban is emlegetett alaptudományok (nyelvészet, pszichológia, pedagógia) megfelelő differenciáltságán túlmenően a szociológia, illetve alkalmazott tudományainak megjelenése, eredményeinek beépülése a nyelvpedagógia szövetébe a valóban új jelenség. A közvetlenül, szinte belülről fontos alaptudományok múlt és jelenbéli, sőt az is lehet, hogy jövőbeni nagy vesztesei a művészettudományok, hiszen a pedagógiai előadó-művészet sem a múltban, sem a jelenben nem vált a részletes elemzés tárgyává, nem lett pontosan körülírt készségek követelményrendszerévé, így se nem mérce, se nem mérték. A nyelvpedagógiával kapcsolatba hozható tudományoknak ez a belső köre természetesen nem jelenti azt, hogy a 10. ábrán felsorolt más tudományok (pl. neurolingvisztika, nyelvpolitika stb.) nem fontosak a nyelvpedagógia számára. Értelmezéseiben főként a pszicho- és szociolingvisztika által közvetített nyelvészeti elméletekre támaszkodik; a didaktikai folyamat tervezésében a legmodernebb informatikai modelleket alkalmazza, a folyamat hogyanjában annak szerves részeként elemzi a szórakoztató elektronika, a híradás- és távközlési technikák által támogatott nyelvpedagógiai technológiát. A visszacsatolásban, a teljesítmény értékelésében alkalmazza a pszichometria legújabb eredményeit, miközben nem téveszti szem elől az egész pedagógiai interakció gyújtópontjában a diák-tanár kapcsolatot, amelynek törvényszerűségeit a pedagógiai pszichológia, a személyiséglélektan, a csoportlélektan, a fejlődéslélektan segítségével kutatja. Mindaz a kép, amelyet a szinkrónvizsgálatokkal a nyelvtanulás/nyelvtanítás folyamatáról a nyelvpedagógia segítségével nyerhetünk, akkor válik többdimenzióssá, ha vívmányait a dokumentálható nyelvtanítás-történet tükrében vizsgáljuk. Ennélfogva a nyelvtanítás-történet a nyelvpedagógia diakrón aspektusa, s mint ilyen, a nyelvpedagógiában alapozó és értelmező funkciót tölt be. A pedagógiai előadó-művészet alkalmazásairól most csak annyit, hogy a tanári színpad eredetiségével fél évszázadnyi (vagy több) fejlett nyelvtanítási célzatú könyvkiadás, rafinált audiovizualitás, számítógépes divatok sem képesek versenyezni. Mit elérhetnénk, ha egy Kodály-módszerhez hasonló rendszerben foglalkoznánk is vele!