A tanuló személyiségéről és a tanulásról szóló fejezetek szilárd és megbízható részei bármely didaktikának vagy pedagógiai pszichológiának, és a témának megfelelően gazdagon tartalmaznak fejlődés-lélektani, szociálpszichológiai, személyiség-lélektani elemzéseket. Ellenkező esetben nehéz lenne tudatosítani a pedagógiai ráhatás folyamatait, illetve annak következményeit a tanulói és pedagógusközösségekben. Ebben a nyelvpedagógia sem tér el legközelebbi rokonaitól: a humán tényező vizsgálata a nyelvtanulás folyamatában a legfontosabb téma. Nem kétséges, hogy az itt következő néhány fejezet alapján egyfajta önzéssel vagy csökönyösséggel vádolhatnak bennünket, amennyiben a fejezet szinte mindvégig a tanulók egyéni különbségeiről szól (ez lenne a csökönyösség); másfelől még a legáltalánosabb fogalmakat is (mint például az intelligencia, a motiváció vagy az életkor) a nyelvtanulás irányából szemléljük, a nyelvtudás kaleidoszkópján keresztül lessük (ez pedig az önzés). Azt reméljük, hogy amit elveszítünk a réven, azt visszanyerjük a vámon, és a fejezet végén a konkrét, egyedi tanuló és az általában vett tanuló között nagyon is elképzelhető és érthető módon jelenik majd meg a nyelvtanuló mint különös kategória. Mindez bizonyos aránytalanságokkal járhat, mert ha többet foglalkozunk értelmi képességekkel és érzelmi tulajdonságokkal, akkor esetleg elhanyagolunk akarati tulajdonságokat vagy erkölcsi sajátosságokat. Ennek következtében mindazokat, akik úgy érzik, hogy tájékozatlanok a témában, előbb néhány ismert, magyar ajkú klasszikushoz utaljuk (Kelemen, 1981; Báthory, 1992; Nagy J., 1996; Falus, 1998; Horváth, 1998), és csak ezt követően invitáljuk nyelvpedagógiai kalandozásainkra.