Oxford meghatározása szerint (Oxford, 1990) minden olyan megoldást, amely az egyént segíti a tanulásban azzal, hogy tanulási környezetét megszervezi, tanulási stratégiának tekinthetünk. A leggyakrabban használt terminológia szerint direkt, indirekt és intézményi nyelvtanulási stratégiákról beszélhetünk. A direkt stratégiák – nevükből következően – közvetlenül a célnyelv jelenségeivel foglalkoznak, jellegüket tekintve kognitív stratégiák. Az indirekt, vagyis közvetett stratégiák fő célja az, hogy pozitív érzelmi hatást váltsanak ki a nyelvtanulással kapcsolatban: ebből is látható, hogy a közvetett stratégiák nem kognitív, hanem affektív jellegűek. Az intézményi nyelvtanulási stratégiák körébe a nyelvtanítás fizikai környezetének rendezettségétől egészen a tantervig, illetve mindezek megváltoztatásáig számos jelenség tartozik, erénye a tervezettség. A nyelvtanulási stratégiák (LLS: Language Learning Strategies) kutatása rendkívül népszerű, és mivel számuk már jóval meghaladja a százat, taxonómia is készült a besorolás megkönnyítésére (Oxford, 1990).

Az átlagos gyakorló nyelvtanár képéhez megint csak hozzátartozik, hogyha egyáltalán törődik a nyelvtanulási stratégiákkal, azok közül csak a direkt stratégiákra összpontosít, ilyen például a szókincs tanulása, a nyelvtani szabályok tanulása. Így aztán az ismétlés, a felidézés segítséggel vagy a szójelentés kitalálása és az ehhez hasonló technikák előnyben részesülnek. Egyfelől a humanisztikus módszerek hatására, másfelől a történeti tudatosságot is formáló tanárképzés hatására a nyelvtanárok érezhetően több figyelmet fordítanak a biztonság, a jó érzés növelésére, csoportépítésre, kooperatív tanulásra. Így a tanulóknak lehetőségük nyílik arra, hogy különféle közvetett stratégiák használatával további gyakorláshoz jussanak, több vagy alaposabban elmagyarázott hibajavításhoz stb. A nyelvtanítási stratégiák taníthatók, de a tanítás sikeressége nagyban függ a motiváció mélységétől, a különféle szociál-pszichológiai tényezőktől, mint a belső zaj vagy a nemek közti különbségek. Oxford és Nyikos (1989) a SILL technikával (Strategy Inventory for Language Learning) végzett vizsgálataik során több mint ezer diákon végeztek kísérleteket. A kísérletek eredményeként nemcsak a leggyakoribb nyelvtanulási stratégiák nómenklatúráját állíthatták fel, hanem más érdekes jelenségekre is felfigyeltek. Az, hogy a jó nyelvtanulók többféle nyelvtanulási stratégiát használnak, mint a kevésbé sikeresek, nem annyira meglepő, mint az a különbség, hogy a nők több nyelvtanulási stratégiát használnak, mint a férfiak. A vizsgálat során nemcsak a tanulók kognitív és affektív változóit vetették egybe a stratégiák gyakoriságának változóival, hanem olyan összetevőket is vizsgáltak, mint az előzetes tanulási tapasztalatok; az önértékelés; a szakirány, amelyben elkötelezték magukat stb. Az összes változó közül a motiváció mutatta a legmagasabb korrelációt a nyelvtanulási stratégiák használatával. Ezen összefüggések ismeretében állítják a szerzők, hogy a motiváció több nyelvtanulási stratégia használatához vezet, amely az eredményesség révén növeli az önbizalmat, az önbizalom pedig tovább erősíti a motivációt. Ekképpen egy olyan logikai kör jön létre, amelynek szereplői egyvégtében egymást erősítik: a motiváció a stratégiahasználatot, a stratégiahasználat az eredményességet és az önbizalmat, az önbizalom pedig újfent a motivációt. Félő, hogy ugyanez a műveletsor örökmozgóként ellenkező irányba is működik: motiváció hiányában nincs vagy csak alig van nyelvtanulási stratégiahasználat, amelynek eredménye a frusztráció, a frusztráció pedig csökkenti az önbizalmat. Az önbizalom hiánya a motiváció további gyengüléséhez vezet, ami a minimumra redukálja a nyelvtanulási stratégiák használatát stb.

A nyelvtanulási stratégiák részletes vizsgálata, amely megmutatja, hogy a nyelvtanuló miként dolgozza fel és miként asszimilálja az új információt, rendkívül pontos, szinte mikroszkopikus részletességgel tárja fel, hogy milyen komponensekből áll egy-egy nagyobb ívű, hierarchikusan felépített nyelvtanulási stílus. Az ilyen elemzések lehetővé teszik, hogy a különféle tanulási stílusokhoz válasszunk vagy teremtsünk metodikát, nem pedig fordítva.

A nyelvtanulási stratégiák kutatása népszerű tudományterület, bőséges kutatási adatokkal, szakcikkekkel, szakkönyvekkel. Elterjedése a hetvenes évek közepére tehető, amikor igen élénk érdeklődés nyilvánult meg a „jó tanuló” tulajdonságai iránt (vö. Naiman-Fröhlich-Stern-Todesco, 1978). Naiman és csapata azt állapította meg, hogy a jó nyelvtanuló kihasznál minden gyakorlási lehetőséget, jelentéscentrikus szemléletű, próbálja elemezni és osztályozni a nyelvi formákat, kedveli és meglehetős pontossággal hajtja végre a jelentés kitalálásának fortélyait stb. A nyolcvanas évek pedagógiája átfogóan vizsgálta a sikeres tanuló stratégiáit. Az ekkor keletkezett tipológiát Oxford is átvette ma már klasszikus könyvében (Oxford, 1990). Ezek szerint beszélhetünk metakognitív stratégiákról, mint amilyen magának a stratégiáknak a megtervezése, szervezése, értékelése. Mindezek jól megférnek a klasszikus kognitív stratégiákkal, mint amilyen az információátvitel, az érvelés, az elemzés, jegyzetelés, tömörítés stb. A fentieken kívül beszélhetünk még a memóriát fejlesztő stratégiákról, kompenzációs stratégiákról (ilyen például a kitalálás), valamint a tanulás érzelmi-szociális aspektusait vizsgáló affektív stratégiákról, amelyek között a feladatra való ráhangolódás vagy segítségkérés másoktól említhetők példaként. Kevéssé tudatosult a nyelvtanulásban az, hogy tanulás közben az ember miként kezeli érzelmeit, így az affektív terület stratégiái szegényesnek tűnnek a többi területtel történő egybevetésben. A tanulság tehát az, hogy mind a kutatás, mind a napi praxis szempontjából kívánatos, hogy többet foglalkozzunk az érzelmi színezetű stratégiákkal, hiszen a nyelvtanulás nemcsak az intellektust, hanem az egész személyiséget igénybe veszi.