Az affektív változók közül az önbizalom és a nyelvi szorongás emlékezetesen bukkant fel Krashen hipotéziseiben, pontosabban az érzelmi szűrőről szóló feltételezésében (Krashen, 1982). Eszerint, ha valakinek nagy az önbizalma, akkor (képletesen szólva) az érzelmi szűrő „alacsony”, vagyis a bevitt (és megértett) nyelvi anyag csorbítatlanul éri el a nyelvelsajátító berendezést (LAD), tehát a magabiztosság segíti a nyelvelsajátítást. A nyelvi stressz és szorongás esetén az történik, hogy a pszichológiai „zaj” magas, így az érzelmi szűrő is „magas”, vagyis alig vagy torz formában engedi át az interiorizációra szánt nyelvi anyagot. Az ilyen anyag alig vagy csak torz formában éri el a nyelvelsajátító berendezést, és csak kevéssé vezet nyelvelsajátításhoz. Bár az érzelmi szűrő fogalmát Dulay és Burt vezette be (Dulay-Burt, 1977), az önértékeléssel és önbecsüléssel kapcsolatos vizsgálatok különösen Krashen fenti hipotézisét követően élénkültek meg. Az a fajta önbecsülés és magabiztosság, amelyre a nyelvtanulásban szükség van, nem fatalistáknak való, hanem olyanoknak, akik úgy gondolják, hogy sorsuk alakulása tőlük (is) függ. Az egyén fejlődése során a kompetenciák számának fokozódása magabiztossághoz vezet, az önértékelés vagy önbecsülés azonban inkább arról szól, hogy ezeket az eredményeket miként dolgozza fel a személyiség. A világot és benne saját magukat pozitívan értékelő személyek jobb eredményeket mutatnak fel a nyelvtanulásban még akkor is, ha az önmagukról alkotott kép nem egészen pontos. Újabb adalékokat jelent ez egy örök dilemmához: könnyebb-e, jobb-e az embernek az önáltatás, önámítás, mint szembenézni a meztelen tényekkel? Úgy tűnik, hogy a nyelvtanítási helyzetekben is kíméletesebb a „hazudj valami elfogadhatót” filozófiája, mint az önemésztő őszinteség.