A nyelvtanulás során gyakran és váratlanul kerülünk olyan helyzetekbe, amelyek zavarosak, túl bonyolultak, nehezen megoldhatóak. A legegyszerűbb esetekben ismeretlen szavak vagy szerkezetek okozzák a zavart, és ilyenkor az olyan tanulók, akik nem szeretik a bizonytalanságot, könnyen feladják a tanulást, nem veszik fel a kesztyűt. Ők azok, akik a nyelvtanulásban is olyan helyzeteket szeretnek, amelyek világosak, mert jól elmagyarázták, és a megoldás is könnyű, mert már előtte elpróbálták, begyakorolták. Márpedig a bizonytalanság tűrésének, a kétértelműség legalább ideiglenes elfogadásának hiánya nem viszi előre a nyelvtanulás ügyét. Gyakran kell olyan helyzetekben is megszólalni, amikor nem lehetünk benne bizonyosak, hogy amit mondunk, az helyes. A nem egészen tökéletes válasz is alkalmas arra, hogy ne szakadjon meg a társalgás fonala, és ez már elegendő ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést: a társalgás tovább folytatódhat. El kell tehát fogadni mindazokat a bizonytalanságokat, amelyeket a kiejtésben vagy a jelentéssel kapcsolatosan érzünk, és ez általában jobban sikerül azoknak a tanulóknak, akik elviselnek egy ilyen nyitottságot, akiknél nem kell minden egyes jelenséget azonnal „rövidre zárni”. Vannak olyan szerzők, akik a bizonytalanság tűrését inkább kognitív stratégiának tartják (például Brown, 1994), amennyiben az úgynevezett nyitott személyiségek olyan tényeket is el tudnak fogadni, amelyek ellentmondanak addigi nézeteiknek, és képesek elraktározni egymásnak ellentmondó állításokat. Ezzel szemben a dogmatikusnak tűnő „lezártak” hajlamosak arra, hogy elutasítsanak minden olyan jelenséget, amely nincs összhangban eddigi tapasztalatukkal, mert nem szerepel gondosan megmunkált kognitív térképükön. Mindkét felfogásnak lehetnek előnyei is, hátrányai is, azonban az idegen nyelvek tanulásában a bizonytalanság tűrése kitüntetett szerepet kap.