Az empátia nem jelent azonosulást a vizsgált személlyel vagy jelenséggel (az ilyen egyezést vagy harmóniát a szimpátia fejezi ki). A kommunikáció igen jó próbaköve a megérzésekkel segített empátiánknak. Ha feltételezéseink hamisak, és nem felelnek meg a valóságnak, az akár meg is hiúsíthatja a társalgást. A megérzéssel segített beleélés egyik pillanatról a másikra a megértéshez vezet, mintha a személyiséghatárok fellazulása egy villanásra kölcsönösen lehetővé tenné az érzelmi állapotok átélését. Humán kommunikációban mindig feltételezünk egy bizonyos mennyiségű tudást vagy egy bizonyos érzelmi állapotot. Ahhoz, hogy ezeket az értékeket jól becsüljük meg, át kell alakítani a saját énhatárainkat, hogy átjárhatóvá váljanak, és így fogadjunk is, de küldhessünk is üzeneteket. Az idegen nyelvek tanulása esetén fokozza ezt a misztériumot az a tény, hogy a célnyelvű kultúrákban élő beszélőkkel kapcsolatos ismereteinkben ha lehet, még több a fikció. Bizonytalan nyelvi képességek mellett kell pontosan azonosítani a partner kognitív és affektív sajátosságait, miközben azt a kellemetlen tapasztalatot is el kell viselnünk, hogy a saját érzelmi-gondolati állapotunkat félreértette a partner, és minden próbálkozásunk a rólunk szóló üzenet közlésére hatástalan marad. Ha annyit tudunk is, hogy a fejlett beleélési képességekkel rendelkező nyelvtanulónak nagyobb esélye van a sikerre, azt nem tudjuk, hogy konkrétan mi az, ami előidézi a sikert. Az empátia gyakorlása az osztályteremben metodikai szempontból ugyanolyan korlátozott vagy lehetetlen, mint az empátia „megtanulása” felnőttkorban. Mindezek ellenére az empátia jelenségét tovább kell vizsgálni a nyelvtanulásban, hiszen nélküle nincsen sem interkulturális, sem multikulturális kommunikáció.