Az extrovertált személyiségtípus Jung pszichológiai alaptípusainak egyike. Léte abból a kettősségből ered, hogy a személyiség belső ösztönző ereje (freudi terminológiával libidója) önmaga avagy a külvilág felé irányul-e: ennek alapján extrovertált (külvilág felé forduló) vagy introvertált (befelé forduló) pszichológiai típusról beszélhetünk. Jung további típusokat különböztet meg annak alapján, hogy az információk feldolgozásában valaki érzéki-tapasztalati típus, avagy ösztönösen működik, illetve aszerint, hogy következtetéseit gondolkodási folyamatokkal vagy inkább érzelmek alapján alakítja ki. A közgondolkodás szerint a vidám, társaságkedvelő, emberi kapcsolatokat szívesen teremtő, gyorsan reagáló egyéniség az extrovertált személyiség, akinek nagyobb esélye van nyelvtanulási sikerélményre, mint a töprengésre, szorongásra hajlamos, érzelmileg nehezen mozduló, megfontolt, introvertált személyiségnek. A Jung-féle alaptípusok nem egyeznek pontosan a közhiedelemmel, az extrovertált személyiség egyszerűen azt jelenti, hogy a külvilág érdekes számára, abból töltődik fel. A társadalmi elvárás az iskolában olyan, hogy a nyelvtanár csodálja és imádja a fecsegő, barátkozó diákot, aki minden gátlás nélkül vesz részt az osztálytermi diskurzusban. Ezek a felszíni jegyek nem mindig jelentenek extrovertáltságot, viszont „arénázásuk” fényében a másfajta nyelvtanulásra kiválóan alkalmas introvertek kevésbé tűnnek értelmesnek. Az eredeti extrovertáltság inkább azt jelenti, hogy az önmegvalósítás, az egészlegesség érzése, az önbecsülés az ilyen személyekben másoktól függ, mások is kellenek ahhoz, hogy „jól érezze magát”. Az introvertált személyiségek esetén is félrevezető az a sztereotípia, amit fentebb leírtunk, hiszen éppen az introvertáltak nagyon gyakran egy olyan belső, személyiségükből fakadó erővel rendelkeznek, amilyen az extrovertáltakban ritkán fordul elő. Nem leltek döntő bizonyítékokra azok a kutatók, akik az extrovertáltság és az empátia, illetve az extrovertáltság és a nyelvtanulási siker közötti összefüggéseket vizsgálták (pl. Naiman és társai, 1978), ugyanis előfordulhat, hogy az introvertált személy mutat nagyobb empátiát, ha azt nem is juttatja kifejezésre. Hasonlóképpen, a kulturális különbségek miatt egy japán tanuló a megfelelő tiszteletadás és udvariasság érdekében az introvertáltság külső jegyeit mutatja, mert kultúrájukban az Amerikában nagyra becsült extrovertáltság nem elfogadható. Jung elképzelései feledésbe merültek a behaviorizmus idején, és a hatvanas években támadtak fel újra, amikor a pszichológiai vizsgálódás, sőt az oktatás is visszatért a különbözőség tudomásulvételéhez, szélsőségeiben pedig az „annyiban vagyok, amennyiben különbözöm” filozófiájához. Ebben az időszakban keletkezett a Myers-Briggs Type Indicator (Myers, 1962), amely Jung elképzeléseit újítja fel, és kontrasztok formájában vizsgálja a pszichológiai alkatot. A 15. táblázatban bemutatunk néhány személyiségjegyet ebből a tesztből, amelyek segítségével – kombinatorikai alapon – többféle személyiség is leírható, méghozzá úgy, hogy a besorolás bizonyos osztálytermi következményeket is maga után vonhat.