Egy másik tanulási stíluscsoportozatot a nyíltság és a zártság ellentétpárral jellemezhetünk. Ez a zártság ebben az esetben olyan diákra vonatkozik, aki addig nem kíván továbbhaladni, amíg minden nem világos. Az ilyen diák pontos irányítást kíván az órán, tisztán akarja látni a szabályokat, minden tevékenységét előre megtervezi, és mindenre fel kíván készülni. Az ilyen diák számára az ötletszerű tevékenységek, például spontán beszélgetés a tanórán, különleges megpróbáltatást jelent. Nem így az úgynevezett nyitott diák számára, aki általában nem veszi nagyon komolyan az idegennyelv-tanulást, inkább játéknak tekinti, rugalmasabb, és így a bizonytalanságot is jobban tűri. Az ilyen tanulótípus akkor kerül nehéz helyzetbe, ha komoly szervezettséget igénylő, nagy teljesítményt elváró, hagyományos nyelvi osztályban kell tanulnia.

Rokon vonásokat találunk a globális és analitikus tanulási stílus kontrasztjában, hiszen az analitikus stílusú nyelvtanuló szereti a nyelvtani részleteket, és igyekszik távol maradni a gördülékenységet igénylő beszédhelyzetektől. Az analitikus tanuló könnyen letapad egyes mozzanatoknál, nem hajlandó más szót, szinonimát használni abban az esetben, ha egy adott szó nem jut az eszébe, és így tanulásának menete is lelassul, nem jut elég gyakorláshoz. A globális vagy egészleges stílusú diák viszont jól használja a különféle kompenzációs stratégiákat, a találgatást, a más szavakkal történő elmondást, viszont nehezen boldogul a nyelvtani részletekkel, általában a pontossággal és a nyelvhelyességgel.

Oxford tipológiájában (Oxford, 1999) szerepel egy olyan csoportosítás, amelyben az ösztönös és véletlenszerűen előrehaladó tanulási stílus alkot kontrasztot a konkrét, lépések szerint haladó tanulási stílussal. Az utóbbi tanulási stílus igényeit legjobban egy programozott anyag képes kielégíteni, hiszen minden apró tényt egymás után szervezett és logikus módon következő lépésekben kíván feldolgozni és kevés érdeklődést mutat a nagyobb összefüggések iránt. Bár ez a tanulási stílus lassúnak tűnik, saját tempója szerint azonban mégis képes a célok elérésére. Az ilyen diák akkor frusztrálódik, ha a nyelvóra tervezetlen, ha nincs logikus összefüggés az előrehaladásban. Ugyanezek a jelenségek nem zavarják az ösztönös-véletlenszerű tanulót, aki képes nem sorrend alapján, hanem meglehetősen elvont módon felismerni a nagyobb összefüggéseket, és ha ez már sikerült, akkor úgy érzi, hogy megfejtette a rejtvényt, és az apró lépéses műveletek, gyakorlatok csak untatják.

Felesleges további kategóriákat felsorolnunk, szinte mindegyik felosztás tükrözi a nyelvtanulás alapvető dilemmáit: a hagyományos tanulás és az elsajátítás látszólagos ellentétét, a formák vagy funkciók felőli megközelítést és így tovább. A nyelvtanítás-történet ismert módszerei tág elméletek helyett azért szűkültek módszerekké, mert nem voltak képesek együtt dajkálni ezeket az ellentéteket, hanem engedményeket tettek valamelyik oldal irányába. Így a nyelvtani-fordító módszer kedvezett az analitikus, zárt és konkrét lépésekből építkező nyelvtanulási stílusnak. Ezzel szemben a korai direkt módszer a globális, nyitott és intuitív-véletlenszerű nyelvtanulási stílust részesítette előnyben. Nyelvtanulási stílusuk alapján szokás a tanulókat különféle tanulótípusokba sorolni, így a legismertebb típusokat – a szoros összefüggést nem cáfolva – a következő fejezetben tárgyaljuk.

A tanulási stílus a személyiséggel és gondolkodással szoros összefüggésben fejlődik ki, így valakinek a tanulási stílusa meglehetősen állandó, ugyanakkor ezek a stílusjegyek meg is különböztetik másoktól. Így például lehet valaki bal féltekés analitikus tanuló, esetleg még introvertált is, az ezekből kialakult tanulási stílus általában jellemzi a személyt, mint viszonylagos állandó. Ehhez képest el kell különítenünk a nyelvtanulási stratégiákat, amelyek független változóként az adott feladat vagy a kívánt művelet és sok más tényező szerint változhatnak, így egyetlen személyen belül is sokféle variáció előfordulhat. Az igazán sikeres nyelvtanulók nagy repertoárral rendelkeznek a nyelvtanulási stratégiák területén, sőt kritikus esetekben még arra is képesek, hogy tanulási stílusukat némiképpen módosítsák. A tanulási stílusról tehát kijelenthetjük, hogy az a tanuló természetes, szokványos és kedvelt tanulási módszereit tartalmazza, amely részben a velünk született személyiségvonásokból, részben a neveltetésből és a társadalmi háttérből, részben a már esetlegesen meglévő nyelvtanulási tapasztalatunkból áll össze. Minden tanulási preferenciában egy idő után ott szerepel azon hiányosságoknak vagy gyengeségeknek a pótlása, amelyet a tanuló önmagával kapcsolatban észrevett. Ebben az értelemben a tanulási stílus jelzése annak a folyamatnak, hogy alkalmazkodunk környezetünkhöz, amely genetikailag kódolt az emberben. Az utóbbi két évtizedben nagy volumenű kutatás indult meg a tanulási stílusok felderítésére, amelynek eredményeként kereskedelmileg forgalmazott tesztek születtek. A legsikeresebb eljárásokat mutatja be Willing (Willing, 1988), aki könyvében azzal az izgalmas kérdéssel is foglalkozik, hogy miként lehet egy tanulócentrikus oktatásban annyiféle tanulási stílusnak helyt adni. Ebben az esetben az elvárásoknak való megfelelés nem egyszerűen csak tanulói elégedettséghez vezet, hanem a közös érdek és a kölcsönös tisztelet felismeréséhez, amely a tanulási stílus és a tanítási stílus megfelelő párosítása esetén tanulási sikert vált ki.