A tanulási stílusokról szóló fejezetben felállított kategóriák, ellentétpárok számos közös vonással rendelkeztek, és azt sejtették, hogy valahol a mélyben a bal és jobb féltekés tanulás preferenciája húzódik meg. Számos olyan tanulótípusokról szóló modell létezik, amely ugyanezeknek a kettőségeknek a kivetítése. Pask és Scott (1972) leírásában például az egyik típus megfelelő távolságból szemléli az egész jelenséget, és a vele kapcsolatos feltételezéseit rögtön kipróbálja a gyakorlatban. Ezzel a típussal az is előfordulhat, hogy túl hamar meglehetősen szubjektiven jut el általános következtetésekhez, amelyek nem felelnek meg a tényeknek. Ezzel szemben a másik típus csak lépésenként képes haladni, egyszerre csak egy dologgal tud foglalkozni, a haladás viszonylag lassú, és nem biztos, hogy az adott témán belül felismeri a legfontosabb összefüggéseket. Nevezhetnénk ezt a két tanulótípust az egészleges és az aprólékos ellentétének is (holist-serialist). Rendkívül hasonló típusokat ír le Entwistle (1981) a mélyrehatoló és felszínen maradó típusok megalkotásával (deep processing és surface processing types). Szövegek feldolgozásánál a felszínen maradó tanulók igyekeznek neveket megjegyezni, a szöveget szóról szóra visszaadni, a tevékenység inkább a magolás irányába mutat. Ugyanakkor a mélyrehatoló, összefüggéseket kereső tanuló igyekszik felfedni a szerző legfontosabb érveit, a szöveg legfontosabb gondolatait, egész munkálkodása a megértésre irányul. Vannak olyan diákok, akik kifejezetten igénylik az iskolai környezetet, a tanár irányítását, rendszeresen részt vesznek a foglalkozásokon, igénylik a vizsgákat, becsületesen és keményen dolgoznak. Ezt a típust Hudson (1968) képletesen tantervfüggő diáknak nevezte el. Ellentéte a tantervtől független diák, aki a saját maga elképzelései szerint szeret dolgozni, nem feltétlenül híve a rendszeres munkának, és többnyire úgy érzi, hogy a kurzus követelményei csak korlátozzák előrehaladását (syllabus-bound és syllabus-free).

Az ellentétpárokban leírható tanulói típusok áttételesen, de időnként jól kitapinthatóan összefüggnek a háttérben meghúzódó kognitív stílusok különbségeivel. Egyfelől a konvergens és divergens gondolkodás különbségeire utalhatunk (Guilford, 1956), másfelől a mezőfüggő és mezőfüggetlen jellegzetességekről az érzékelésben (Witkin, 1954). Távoli rokona a fenti kategóriáknak például az úgynevezett impulzív és reflektív tanulótípus kettőssége (Kagan, 1965). Különösen az ifjú korosztályra jellemző, hogy problémamegoldó feladatok során impulzív módon az első lehetséges megoldást már be is vetik, amelyről nagyon gyakran kiderül, hogy téves. Egy másik tanulói típus inkább elgondolkodik a dologról, és csak sokkal később próbálkozik a megoldással. Az ilyen reflektív típusú tanulói megoldások többször bizonyulnak helyesnek. A reflektív tanulótípus annyira szeretne elsőre pontos választ adni, hogy inkább elviseli a pszichológiai kellemetlenséget, amelyet a hosszú szünet okoz. Az impulzív tanuló viszont annyira személyfüggő, hogy vaktában lövöldöz, és a környezetében előforduló külső jelekből próbál rájönni, hogy eltalálta-e a helyes megoldást. Az életkor előrehaladtával növekszik a reflektív típusú reagálás aránya.

A nyolcvanas évek vége felé a tanulótípusok leírásában ismét megjelentek Jung személyiségtipológiájának alapkategóriái (például Hanson-Silver-Strong, 1989). Leírásukban négy alaptípust szerepeltetnek: a teljesítménycentrikus, a tananyag teljes elsajátítására képes tanulót; az elmélkedő, önállóságra hajlamos tanulót; a szintetizáló tanulót és az érzelemfüggő tanulót. Saját leírásuk szerint az első típus precíz, jól szervezett, igényli a tanári vezetést és a rendezett osztálytermi munkát, mindkét lábbal a földön jár, és gyakorlatias is (sensing-thinker). A második tanulótípus mindenütt az összefüggéseket keresi, szeret egyedül dolgozni, tudásorientált, állandó szellemi kíváncsiság hajtja, a tanulásban is szereti a kihívásokat (intuitive-thinker). A harmadik tanulótípus is kíváncsi, megpróbálja magát mindig másként kifejezni, motivált, kreatív és fantáziadús, akit általában lehangol a rutin vagy a lélektelen memorizálás. Olyan környezetben tanul a legjobban, amely újításokra törekszik, ötleteit másokkal is megosztja. A negyedik típus értékeli a feléje irányuló személyes figyelmet, érzelmi elkötelezettséggel szeret dolgozni, igényli a többiek helyeslését, szüksége van a közösség támogatására, értékeit igyekszik társaihoz mérni.

Az eddig leírt általánosabb tanulótípusokhoz képest idézzünk fel néhány jellegzetes típust a nyelviskolák sűrűjéből. Van egy olyan tanulótípus, aki a nyelvi tények, törvények segítségével mindenképpen meg akarja érteni a nyelv működését, csak a megértett dolgokat fogadja el, és amíg ez nem alakul ki, nem hajlandó továbblépni. Nem akarja tudomásul venni, hogy a nyelv kettős természetéből szokás által szavatolt, de nem logikus jelenségek is következnek. Minden felismert szabályt alkalmazni kíván, úgy elemez, mint egy gép, és következtetéseiből építi fel a nyelvet, ráadásul mindig pontosan tudja, hogy sokrétű, elágazó nyelvi programjának éppen melyik pontján található. Ezt a típust töprengőnek is nevezhetnénk. Van olyan típus is, aki szenvedélyes gyűjtögető, a papagájmódra leutánzott nyelvi jelenségeket fontosságuktól teljesen függetlenül memóriájába kényszeríti, és az ott alaposan „bedresszírozott” beszédhasítékokat – néha a legváratlanabb pillanatban – kinyilatkoztatja. Ezt a típust biflázónak nevezhetjük el. Egy másik, a nyelvtanulásban nagyon sikeres típus nem hagyományos értelemben vett tanuló, hanem inkább elsajátító, aki a célnyelvbe a kulturális értékek vonzásában, erős érzelmi töltéssel alámerül. Óriási beleérző képessége szinte megsúgja neki az idegen nyelvű forgatókönyv következő lépését. Egy gyakorló pszichológus érzékenységével és bizonyosságával fejti meg partnerei lelkivilágát, és nemcsak tudja, hogy milyen mondatokat kell mondania, hanem ki is mondja őket. A befogadás tehát főként érzelmi, a kimenő teljesítmény pedig gyakran eruptív. Empátiás nyelvtanulás ez, a célnyelv és kultúrájának szivacsszerű befogadása. Egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy szinte kezdettől fogva folyékonyan kommunikál, még ha nyelvi hibákkal is, a kiejtésre viszont rendkívül érzékeny. Elnevezhetjük „dumáló” típusnak is. Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy közel kerülhetnénk az ideális nyelvtanuló típusához, ha a hármat össze lehetne gyúrni, hogy útközben elveszítsük a töprengő mesterkéltségét, a biflázó zagyválását és a dumáló terhessé váló rajongását.

Végezetül válasszunk ki egy olyan modellt, amely Kolb (1976) tanulási stílusának egyes kategóriáit használja kiindulási pontként. Kolb szerint a tanulás ciklikus jellegű, és általában a következő négy lépésből áll: a kiindulópont a konkrét tapasztalat, a második lépés ennek a tapasztalásnak a feldolgozása, megfigyelése és elemzése, ezt követően juthatunk absztraktabb következtetésekre, amely a harmadik lépés, és a negyedik ennek az absztrakt tapasztalatnak a konkretizálása gyakorlati feladatokban. Ha Kolb kategóriái nem is hatottak nagyon újszerűnek, a segítségükkel felállított modell (Willing, 1987) két dimenzió mentén mutatja be a tanulási stílusokat, illetve a nyelvtanulói típusokat. A trigonometriai jellegű rendszer két tengelye egy-egy skála, amely az analitikustól az egészlegesig (függőleges) és a passzívtól az aktív szemléletig (vízszintes) terjed. Willing tipológiáját felnőtt ausztrál bevándoroltak angoltanulási stílusai alapján állította fel, kategóriáit a 31. ábra mutatja be.

 

A konvergens vagy analitikus tanuló szintén elemez, a nyelvtanra koncentrál, gyakran tanulmányoz idegen nyelvű újságokat, könyveket. Bár szívesen dolgozik a tanár által összeállított feladatokon is, szeret egyedül tanulni. Az anyag feldolgozásakor szereti feltárni a részleteket, az összefüggéseket. Független típus, aki megbízik a saját ítéletében, igyekszik elkerülni a csoportos foglalkozásokat, időnként akár a nyelvórát is, és a saját elképzelése szerint halad. A nyelvet szinte tárgyiasítja, kívülről szemléli, nem tekinti olyannak, amivel személyes dolgokat lehet kifejezni. Az ilyen tanuló szívesen dolgozik egy nyelvi centrumban, ahol az a képessége, hogy meg tudja tervezni saját munkáját, párosul azzal a lehetőséggel, hogy sokféle anyagból válogathat. A már idézett terminológia szerint ez az analitikus típus mezőfüggetlen és aktív.

A konkrét tanuló a tényleges élményekből tanul, szereti a nyelvi játékokat, filmeket, videókat, képek használatát, kazetták hallgatását. Szívesen gyakorolja az angolt az osztálytermen kívül. Szereti a pármunkát és a csoportmunkát, amelyek során társaival beszélgethet. Közvetlen tapasztalatai tehát a nyelv használatából származnak, a különféle készségek fejlesztéséből, kommunikatív aktivitásokból. Elfogadja viszont az osztálytermi körülményeket és a tanár tekintélyét a munka megszervezésében. A másik csoportosításban ez a tanuló a mezőfüggő és passzív csoporthoz tartozik.

A kommunikatív nyelvtanuló sokat merít abból, hogy akár élőben, akár a televízióban figyeli az anyanyelvi beszélőket, barátaival is szívesen beszélget az idegen nyelven, és ahol csak lehet, az osztálytermen kívül is használja a célnyelvet minden élethelyzetben. A szavakat hallás útján sajátítja el, egészleges módon érzékeli a nyelvet, és magabiztosan használja a társalgási helyzetben, miközben kockázatokat is vállal. A jelentésre koncentrál, a készségeket integráltan használja, így nem nagyon érdekli a nyelvi elemzés, a nyelvi elemek egyenként történő elsajátítása. Központi kategóriája az egészleges, megbontatlan kommunikatív készség. Az ilyen tanulók mezőfüggő és aktív típusok.

Nem meglepő, hogy a fentiek alapján Willing azt javasolta, hogy a nyelvi csoportokat tanulótípusok alapján kell megszervezni, ugyanis a vizsgált minta egészében mintegy harminc százalék volt a konformista tanuló, tíz százalék a konkrét, negyven százalék a kommunikatív, és újfent tíz százalék a konvergens tanulók aránya – a megmaradó tíz százalékot nem lehetett besorolni egyik kategóriába sem egyértelműen. A legtöbb helyen azonban az ilyen oktatásszervezési megoldás lehetetlen, így a tanárok legfeljebb arra törekedhetnek, hogy tanítási stílusukat a többségi tanulótípushoz igazítják. Egy ilyen párosítással jobb eredményeket érhetnek el. Az a műhiba, hogy a nyelvtanár a tanulóktól idegen tanítási stílust kényszerít az osztály többségére, a motiváció csökkenéséhez, rosszabb nyelvi teljesítményekhez, esetleg érdektelenséghez is vezethet.

Ennyi nyelvtanulói típus bemutatása után felmerülhet a kérdés, hogy melyik típus a jó nyelvtanuló. Ahogy igazán tisztán megvalósuló nyelvtanulói típusok sincsenek, ugyanúgy abszolút értelemben vett legjobb nyelvtanulói típus sincs. Bármely alaptípusból kifejleszthető azonban a jó nyelvtanuló: a helyes nyelvtanulási szokásokkal rendelkező nyelvtanuló. Az egyén nyelvtanulási folyamatában a jól megválasztott nyelvtanulási stratégiák fontosabbak, mint a tanulási stíluson alapuló tanulótípus milyensége.