Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


3.2. Az ideális nyelvtanuló anatómiája

A tanulótípusok, tanulási stílusok, tanulási stratégiák vizsgálatát, különösen a hetvenes években, megelőzte az úgynevezett jó és rossz nyelvtanulók vizsgálata (vö. Naiman és munkatársai, 1975, Rubin, 1975, Entwistle, 1981). Vizsgálataikban nemcsak nyelvtanulási stratégiákat, hanem általános tanulási stratégiákat is figyelembe vettek, és jónak azt a nyelvtanulót minősítették, aki mind a nyelvi képességvizsgáló tesztekben, mind az osztályzásban, mind a nyelvi szinteket vizsgáló teljesítménymérésekben egyaránt kiemelkedőnek bizonyult. Rubin (1975) a megfigyelésen kívül interjúkat is készített, és a következő sajátosságokat találta a legfontosabbnak:
  • a jó nyelvtanuló sokat gyakorol;
  • a jó nyelvtanuló hajlandó találgatni, és viszonylag pontosan találgat;
  • a jó nyelvtanuló nemcsak a saját, hanem mások beszédét is monitorozza, ezért a saját standardjainak kialakításán túlmenően beszédének fogadtatását is figyeli;
  • a jó nyelvtanuló nem gátlásos, nem bánja, ha butának tűnik, mert nem sikerült tökéletesen kommunikálnia, nem bánja, hogy hibákat követ el, ha tanulhat belőlük, és ha azok nem akasztják meg a kommunikáció menetét – így a bizonytalanságot is jól tűri;
  • a jó nyelvtanuló egyik legerősebb vágya az, hogy kommunikáljon és hogy tanuljon ebből a kommunikációból;
  • a jó nyelvtanuló mindig a jelentést tartja szem előtt, tudja, hogy az információ átjuttatásához nem elegendő csak a nyelvtanra figyelni stb.
Rubin és Thompson (1982) egy későbbi igen népszerű kiadványban a hatékony és jó nyelvtanuló leírását a fentieken kívül még a következő tulajdonságokkal egészítette ki:
  • a jó nyelvtanuló minden lehetőséget kihasznál arra, hogy az osztályteremben vagy azon kívül gyakorolja a nyelvet;
  • a jó nyelvtanuló kreatív, és kísérletezik is a nyelvvel;
  • a jó nyelvtanuló mnemotechnikai trükköket is használ a szavak megjegyzésére;
  • a jó nyelvtanuló felhasználja eddigi nyelvészeti ismereteit, amelyeknek forrása természetesen az anyanyelv;
  • a jó nyelvtanuló hajlamos egészleges nyelvdarabokat (kifejezéseket), kliséket, ismert szófordulatokat elsajátítani, amelyek segítségével jobban társalog, mint amennyi a valóságos kompetenciája;
  • a jó nyelvtanuló érzékeny a különféle beszédstílusokra, és már viszonylag hamar képes arra, hogy saját beszédstílusát a szituáció jellegéhez igazítsa stb.
A Naiman és munkatársai által lefolytatott úgynevezett torontói vizsgálat (1978) hasonló képletek alapján hasonló eredményekre jutott, bár a tanulási technikák, stratégiák körében még több részletet tárt fel, mint Rubin vizsgálata. Foglalkozott például a következő technikák szerepével: szókincslisták összeállítása; jegyzetelés; frissen megfogalmazott mondatok néma, gondolati kipróbálása; bonyolult hangkombinációk hangos gyakorlása; nehezebb nyelvtani szerkezetek rajzos értelmezése; tévéműsorok felvétele, megtekintése és elemzése stb. A Naiman-tanulmány egyik központi pszichológiai vonása a bizonytalanság tűrésének konstatálása, ami nyilvánvalóan összefügg a magabiztossággal és a kockázatvállalással. A másik rendkívül fontos minőség a tanulási folyamathoz való viszony, méghozzá a tanulási éhség, a bizalom és a sikeréhség összefüggéseiben.
A fenti és későbbi modellek figyelembevételével (pl. Willing, 1988) arra a következtetésre juthatunk, hogy a jó nyelvtanuló nem annyira tanulói típus kérdése, megformálása a helyes nyelvtanulási szokások, a kiválasztott és megfelelő szintre fejlesztett nyelvtanulási stratégiák csoportjától függ. Az is nyilvánvaló, hogy nem minden sikeres nyelvtanuló rendelkezik az itt felsorolt összes tulajdonsággal, hanem a fentiekből néhányat felölelő sorozattal. A helyes nyelvtanulási stratégiák felsorolása sem teljes ezekben a vizsgálatokban, az eredményes stratégiák körét később Oxford (1990) tovább bővítette. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a tanulási stílus egyik fontos tényezője a nyelvtanuló sikerének, hiszen a megfelelő stratégiák elsajátításában hol barát, hol ellenség az előzetes tudás, a motiváció típusa és erőssége, az értelmi képességek fejlettsége, a nyelvi stressz mértéke. A legtöbb esetben már az is elegendő, ha a tanuló változatossá képes tenni tanulási stílusát, és nem válik egyetlen tanulási stílus, egyetlen sztereotípia rabjává.
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave