Krashen (Krashen, 1982: 43) az akkor rendelkezésére álló szakirodalom alapján a következő megállapításokat teszi:

Más kutatók szerint, ha meg is marad a felnőttekben ez a nyelvelsajátító berendezés, kevéssé férnek hozzá, többek között éppen azért, mert mentális képességeik fejlettsége elhomályosítja a nyelvnek azt az ősi átélhetőségét, amelybe a gyermek kapaszkodik. Kognitív érettségük (hogy tudniillik el tudnak gondolkodni a gondolkodásról, és tudnak beszélgetni a beszélgetésről) szintén akadályozó tényező lehet az elsajátításban. A beszéd is egy olyan készség, mint az úszás vagy az éneklés: összetett és fizikai jellegű, egyszerre ösztönös és értelmes. A gyermekben éppen a kognitív éretlenség magyarázza azt, hogy az ilyen készségek elsajátítása ösztönös és reflektív, így a beszédkészség elsajátítása is automatikus. Minél idősebb egy nyelvtanuló, annál nagyobb rá az esély, hogy elemezni fogja azt, amit tanul, és ez lelassítja a nyelvelsajátítást, csökkenti a spontaneitást. További hátránya még a felnőtteknek, hogy általában „időre” akarnak nyelvet tanulni, gyorsan, ami nagyon eltér a gyermekkori idegennyelv-elsajátítástól. Ráadásul rögtön a legmagasabb szinten szeretnék használni társalgási készségeiket, vitázni, ellenkezni, aggódni, rábeszélni, magyarázni, érvelni szeretnének bonyolult dolgokról. Mivel nehezen találnak vissza vagy nem is akarnak visszatalálni a gyermekkori állapotokba, és a nagy önérzet miatt még csak véletlenül sem szeretnének ostobának látszani, így inkább kerülik a társalgásokat, mert félnek attól, hogy hibákat követnek el. Ezzel azonban éppen attól a lehetőségtől fosztják meg magukat, amely a legfontosabb sikerélményt jelenti a nyelvtanulásban: az eleinte hibáktól tarkított kommunikáció folyamatosságától.

Vannak persze a felnőtteknek előnyei is a gyermekekkel szemben: képesek hosszabban odafigyelni egy-egy témára, jobb a memóriájuk, kialakultabb tanulási szokásokkal rendelkeznek, általában jobban motiváltak, mint a gyermekek. Továbbá a felnőttek érzékenyebbek a nyelvhelyességre, a szókincs megfelelő használatára, és gyorsabban is tanulnak. Egyes becslések szerint a gyermek körülbelül húszezer órát tölt el a nyelvi közegben az első nyelv elsajátítása során. Ha ezt a számot egybevetjük a szerencsés esetben félezertől ezer órát felölelő nyelvi kurzusokkal, akkor nem lepődünk meg azon, hogy az anyanyelvet mindenki elsajátítja, az idegen nyelvet pedig csak kevesen. A felnőtteknek megvan az az előnyük is, hogy az idegen nyelv elsajátítása idején már írni, olvasni tudnak, és ez mindenképpen segíti tanulásukat. A nyelvtanulást nagyban támogatja a világgal kapcsolatos tények ismerete, a tapasztalati és szociális tudás, amellyel a felnőtt rendelkezik, a serdülő kevéssé, a kisgyermek alig.

Úgy összegezhetnénk tehát a különbségeket, hogy a felnőttek nagyobb sebességgel sajátítják el a morfológiát és a szintaxist, de a beszéd folyamatosságában, és főként az autentikus kiejtésben azok érnek el jobb eredményt, akik már gyermekkorukban kezdték tanulni a nyelvet. Bár a felnőttek gyorsabban haladnak az elején, velük az is többször előfordul, hogy nyelvi képességeik egy adott ponton fosszilizálódnak, és nem is fejlődnek tovább. Egyes kutatók ezt azzal magyarázzák (Scarcella-Oxford, 1991), hogy a felnőttek számára az a bizonyos egyetemes nyelvtani érzék (universal grammar) ekkor már nem hozzáférhető. Az a közhiedelem tehát, hogy egy gyermek jobb nyelvtanuló, csak annyiban igaz, hogy a gyermekkorban elkezdett nyelvtanulásnak van esélye arra, hogy anyanyelvű vagy azt megközelítő kiejtési mintát és gördülékeny beszédet mutasson fel. Bár a felnőtt a nyelvtanulás kezdeti szakaszaiban érvényesítheti kognitív előnyeit, és ezért gyorsabban halad, később lelassul, gyakran le is áll. Ugyanakkor a gyermek a lassú fejlődést követően gyorsabban halad át az idegen nyelvet célba vevő approximáció végső szakaszain.