A tanulás olyan pszichológiai folyamat, amelynek eredményeképpen viszonylag állandó változások tapasztalhatóak ismereteinkben, készségeinkben és jártasságainkban. Létrejöttükben a közfelfogás szerint a megvalósulás a fontos, és nem feltétlenül az, hogy vak próbálkozás, kondicionálás vagy belátás útján alakult ki az elvárt viselkedés. A tanulás e fent említett alaptípusai, alapműveletei a nyelvtanulásban is fellelhetőek: a pontos intonációs minták elsajátítása vak próbálkozásokkal történik; a sztereotip kifejezések, klisék, közhelyek automatizálása kondicionálással, bizonyos grammatikai szabályszerűségek (pl. igeidőkövetés) felismerése pedig belátással. A példák csak azt kívánják illusztrálni, hogy tanulás és nyelvtanulás esetében az egész és a rész viszonyáról van szó: az elkövetkezendő néhány oldal feladata az, hogy inkább az eltérésekre mutasson rá, mintsem az azonosságokra. A nyelvtanulás is osztozik a tanulás olyan általános vonásaiban, mint például azok a tények, hogy a tanulás valami új megszerzését, elsajátítását jelenti; hogy ezt a megszerzett ismeretet vagy készséget meg kell jegyezni; hogy ehhez a megtartáshoz emlékezetre, kognitív szervezettségre és raktározókapacitásra van szükség; hogy mindez változást jelent viselkedésünkben, de ez a viszonylag állandó változás is felejthető stb. Az utóbbi egy-két évtizedben a nyelvtanulásban is előtérbe került maga a tanulási folyamat, ez azonban még nem feledtetheti velünk azt az igényt, hogy bármely tanulási folyamat a vele párosított, a vele összhangban álló tanítási folyamattal együtt értelmes, csak azzal együtt értelmezhető. (Erre a kérdésre még a fejezet végén visszatérünk a kooperatív tanulás és az önálló tanulás kontrasztjának elemzésével.