A pszichológia és a pedagógiai pszichológia standard tankönyveiben leírt tanuláselméletek túlnyomó része behaviorista vagy neobehaviorista modell, amely az ingerre adott megerősített válasz mentén váltja ki a tanulási folyamat eredményességét. Lehet-e ennek az elméletnek tisztább megnyilvánulása, mint az audiolingvális nyelvtanulás, amelyben a stimuláló gép, a nyelvi laboratórium Pavlov és Skinner ketreceinek modern technikával álcázott analógiája! A behaviorizmus azt tételezi fel, hogy a nyelvtanulókban kondicionálhatjuk elkövetkezendő életük helyes idegen nyelvi mondatait – erre azonban matematikailag bizonyíthatóan nincsen elegendő idő. A külső drillezéssel szemben a belső felfedezést részesíti előnyben a kognitív jeltanulás, amely mentalista megközelítésként vált ismertté a nyelvtanítás történetében. Ebben a folyamatban hipotéziseket állítunk fel a nyelv természetét illetően, és gondolati műveletekkel, a célnyelv intelligens megfigyelésével igyekszünk hipotéziseinket igazolni. Ebben a tanulási formában az intellektuális készségek és a kognitív stratégiák kerülnek előtérbe a motorikus készségek, az attitűdök és a szóbeliség primátusának egyfajta halványodása közepette. Nem tekinthető meglepőnek, ha a század utolsó évében kijelentjük, hogy a huszadik század két legnagyobb hatású tanulásfelfogása: a behaviorista és a kognitív egymással szembeállítható jellegzetességeit a nyelvtanítás/nyelvtanulás is felmutatja. Az ismétlésen és a helyes válasz jutalmazásán alapuló inger – válasz jellegű kondicionálás tapasztalati alapon készséget (performancia) formál, csak a látható és érzékelhető jelenségekkel foglalkozik, így a nyelvi szerkezeteknek is megmarad a felszínén. Ezzel szemben az elemzésre és belátásos tanulásra építő kognitív megközelítés racionálisan és tudatosan kutatja a velünk született adottságokat, és akár ösztönösen is arra törekszik, hogy a nyelvtanulás folyamatában olyan készséget (kompetencia) alakítson ki, amely azt is képes megmagyarázni, hogy a nyelv miért működik úgy, ahogy működik. Nem lehetetlen persze a gyakorlatban a két egymással ellentétes elmélet interaktív közelítése, minthogy a nyelvtanulásban gyakran megfeledkezünk arról, hogy idegen vagy második nyelv tanulásakor az egyén már rendelkezik egy nyelvismerettel, ezért minden jó értelemben vett hasonlóság ellenére világosan kell látni az első vagy 1+n-edik nyelv tanulásának különbségeit. Ezért célszerű a mechanikus audiolingvális drilleket értelmes gyakorlássá fokozni; ezért érdemes a felnőtt nyelvtanuló kognitív előnyeit kihasználni a nyelvtan deduktív bemutatásában; ezért lehet elismerni, hogy az írott nyelvi formák tanulása is segíthet időnként, nemcsak a szóbeliség primátusa.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni a nyelvtanulás titkos, belső rokonságát a mozgástanulással, amelyben a részműveletek megtanulása, illetve egyesítése simán gördülő cselekvésegésszé, majd a fölösleges mozdulatok és erőkifejtés kiküszöbölése a cél, a műveletek különféle változatainak elsajátításával egyetemben. Ugyanezen a ponton érdemes elismerni, hogy minden negatív transzfer ellenére az anyanyelv pozitív transzferhatása jóval erősebb, mint ahogy azt a túlnyomórészt angolszász szakirodalom és kutatás vizsgálni vagy elismerni hajlandó vagy képes. A hatékony tanulás helyes szokásainak kialakulásánál az egyéni stílus kialakítása a döntő, amelyben a folyamat megszervezése, a tananyag strukturálása és memorizálása, saját képünkre történő átformálása, átkódolása a leglényegesebb mozzanatok. Az ismeretek mennyiségének robbanásszerű növekedése, előbb a Gutenberg-galaxis, majd az elektromosan tárolt információ megjelenése és bennük mindaz a könnyebbség, amellyel az információ elérhető, devalválta azt a művészetet, a memória művészetét, amelynek segítségével az egyénre jellemző műveltség tárháza létrejön. A memóriának ez a különleges fejlettsége és az ókorihoz hasonló megbecsültsége nagyon hiányzik a perifériának igazán nem tekinthető nyelvtudás kialakításából.

Amennyiben a fejezet címével összhangban nemcsak szűkebb értelemben vett tanulási elméletekkel, hanem tanulásfelfogásokkal foglalkozunk, a századvég történetéből nem maradhat ki a Rogers-féle humanisztikus pszichológia. A személyiség fejlődésének, fejleszthetőségének egészét célba vevő filozófia főként a tanulás által kiváltott zavarok leküzdésével foglalkozik, amelyben az érzelmi szűrők működése ugyanolyan fontos, mint a kognitív műveletek. Ebben a tanulásfelfogásban a megfelelő környezet megteremtése a cél, ha ugyanis ez a nem fenyegető, pártoló környezet létrejött, akkor a tanulás minden egyed számára olyan fakultáció, amelyet képes megoldani. A humanisztikus-pszichologizáló módszerek a nyelvtanulásban is kitűntek szokatlanságukkal, sikeres közösségformálásukkal, terápiás hatásukkal. Tekintettel azonban arra, hogy a tanítás tárgyáról, a nyelvről semmiféle nyelvészeti elképzelésük nem volt, így mozgalmuk a hagyományos osztálytermi módszerek elleni lázadásnak tekinthető. Metodikai eredményeiket az eklektikus kommunikatív nyelvtanítás osztálytermi gyakorlata magába olvasztotta.

Minden tanulás valamilyen formában hozzájárul az egyén fejlődéséhez, kiteljesedéséhez. Egy idegen ajkú kultúrában szerzett tetemes ismeretanyag, valamint a beleépült nyelvi jártasságok és készségek a laikus szemlélőben is azt a képzetet keltik, hogy az illető több lett, más lett, több személyt ér. Rendkívül csábító, hogy ezen a ponton az emberi fejlődés különféle teóriáinak tükrében megvizsgáljuk az idegen nyelvi tudás additív jellegét. Beleillik-e a többszörös nyelvtudás Gesell biológiai programozottságot hirdető érési modelljébe? Van-e a nyelvek tudásának etológiai (Lorenz) vagy szociobiológiai előnye? Egy újabb nyelv betolakodása az „ego”-ba milyen pszichoanalitikai (Freud) konstrukciókat bánt vagy istápol? Ha alkalmasint átugorjuk a klasszikus és neobehaviorista fejlődéselméleteket Pavlovtól Skinnerig vagy a kognitív fejlődés modelljeit Piaget-től Brunerig, akkor még mindig nem beszéltünk a nyelvtudás jelentőségéről a szociális tanulás szempontjából (Sears és Bandura), és érintetlenül hagytuk azt a lehetőséget is, hogy a nyelvfejlődést dialektikus alapon magyarázzuk (Hegel). Mindezek helyett a nyelvtanulási folyamatot a következő fejezetben inkább belülről, a nyelvelsajátítás elméletei szempontjából vizsgáljuk.