Ideális kiejtés egy emberben anyanyelven sem lehetséges, csak elfogadott standardok vannak, amelyek nagy mintákban érvényesülő statisztikai átlagot jelentenek. Az idegen nyelvű kiejtés tökéletesedése hosszan tartó folyamat, approximáció, amely az anyanyelvtől a célnyelvig vezető út (vö. interlanguage) valamely pontján tart. A hangrögzítés korai szakaszának legsikeresebb tananyagai (Linguaphone, Essential English stb.) gyakran fonetikaprofesszorokat alkalmaztak a lehető legtökéletesebb hangzás biztosítására. Vajon célja-e az idegen nyelvet tanulónak egy ilyen, anyanyelvűek között is párját ritkító kiejtéseszmény elérése? Körülbelül a hatvanas évek végén kezdődött el ezeknek a steril tananyagoknak a tudatos deheroizálása, amennyiben egyre több háttérzajos, dokumentarista felvétel készült, hogy a nyelvtanuló a hallásértés tényleges nehézségeivel ne a célországban találkozzon először. Az előző kérdés párja természetesen az, hogy lehet-e standardokat felépíteni ideálok (teleologikus cél) ismerete nélkül nagyon nagy eltéréseket jelentő anyanyelvi beszélők kaotikusnak tűnő halmazából? Fontos, hogy választ adjunk ezekre a kérdésekre, hiszen a nyelvi tartalmaknak ez a legkülső felülete („csomagolása”) első hallásra nyilvánvaló, és mintegy osztályozza a nyelvhasználót. Az anyanyelvi beszélő értékelési skálája érzelmi, és távolról sem objektív ezekben az esetekben. A küszöbérték alatt: figyelembe sem vesz; a küszöbérték körül szenved, kínlódik, és ideges; a küszöbérték felett valamivel: érdekesnek talál, esetleg mulatságosnak; jóval felette: partnerül fogad (bár még így is világos, hogy külföldi vagy). A közel anyanyelvi szintnél már más érzelmek kerülnek előtérbe, amely skála a meglepetéstől az ellenszenven, hitetlenkedésen át legalább a gyanakvásig tart. Melyek tehát a „jó kiejtés” kritériumai, amelyekről a fentiek alapján már tudjuk, hogy nem ideális vagy anyanyelvi szintű kiejtést garantálnak, hanem elfogadhatóságot.