Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


2.4. A kiejtés tanításának zenei elemei

A beszéd is zene, legalábbis abban az értelemben, hogy van dallama, dinamikája és ritmusa. Nem lehetetlen, hogy ugyanaz az emberi testre hangszerelt ritmus (a biológiaitól az absztraktig), temperamentum (érzelmek diktálta hangsúlyozás, tördelés) és dallamvilág (kultikussá vagy értelmessé vált skálák) a szülőanyja mind a beszédnek, mind az artisztikummá nemesült zenei formáknak is, amelyekhez most a beszéd zeneiségét hasonlítgatjuk. A hasonlóság önmagában nem jelenti azt, hogy a zenei tehetséggel rendelkező személy feltétlenül jobban, szebben beszél nyelveket is, viszont bizonyított tény, hogy a hangutánzás, imitálás, a szerkezetek egymáshoz való viszonya iránti érzékenység, az eidetikus jellegű memória stb. olyan adottságok, amelyek nemcsak a muzsikust, hanem az idegen nyelveket tanulót is segítik.
Nem szerencsés, ha akár az intuitív, akár az analitikus kiejtéstanítást preferáló tanár nem mutat rá egy-két olyan összefüggésre, amely a célnyelv zeneiségét (globális szinten) állítja kontrasztba az anyanyelvivel (a leírásban szokás szerint az angol mint célnyelv esetét taglaljuk).
A beszédsáv szélessége. Közismert, hogy a szigeti angolban (csakúgy mint az oroszban) az intonációs minták sávszélessége sokkal nagyobb, mint a magyaré. A magyar legfeljebb az amerikai angollal hasonlítható össze (természetesen csak statisztikai átlagban). Ennek a következménye az, hogy a gyanútlan magyar nyelvtanuló a legegyszerűbb brit mondatdallamokat betegesnek, affektáltnak, természetellenesnek érzi. Ha erre nem kap megfelelő magyarázatot, akkor belső ellenállását nehéz leküzdenie, nem tudja beleélni magát a helyzetbe, vagy próbálkozásait már a kezdet kezdetén feladja.
Ugyanilyen fontos elmagyarázni a célnyelvű beszéd azon ritmikai sajátosságait, amelyek az angolban például nem a hosszú és rövid szótagok egyenletes váltakozásából alakulnak ki, hanem a fő mondathangsúlyokból, amely mondathangsúlyok egymástól időben egyenlő távolságra vannak. Szokás a nyelveket úgy is csoportosítani, hogy beszéddinamikájukban a rendelkezésükre álló időt miként tördelik. Ebből a szempontból az angol egyenletesen lüktető nyelv, minthogy fő mondathangsúlyai között időben egyenlő a távolság függetlenül attól, hogy két főhangsúly közé hány szótag esik (stress-timed language). Valójában ilyen típusú nyelv a svéd, az orosz vagy az arab is.
A magyar nyelv viszont a hosszú-rövid szótagok váltakozása által meghatározott ritmikájú nyelv (syllable-timed language), amely számos társával együtt többé-kevésbé egyenletesen „kattog, zakatol”. Nem ez az egyetlen jelenség a magyar nyelvben, amely az indoeurópai nyelvekhez képest az időt másképpen ragadja meg, mégis nyelvtanulóink számára a tudatalatti veszélyt nem a szótagszámok dinamikája jelenti, hanem az a tény, hogy a magyarban az első szótagon van a hangsúly. A fentebb említett „lüktető” nyelvek esetén ez a hangsúly bárhol lehet, a veszélyt a magyarnak az jelenti, hogy jó sokáig ott, ahol hangsúlyt hall, ösztönösen úgy érzi, hogy új szó kezdődik. A kezdeti szakaszban ezt a hátrányt szinte nehezebb ledolgozni, mint a két nyelv közötti ritmikai különbségeket.
Természetesen a magyarban is vannak kiemelkedő mondathangsúlyok, és természetesen az angolban is vannak hosszú és rövid szótagok, de e hasonló jelenségek eltéréseket is jelentenek. Az angol rövid szótag sokkal rövidebb, mint a magyar. Nem véletlen, hogy rövidsége miatt például a rövid i helyzetben a magyarok gyakran ü hangokat hallanak. Az angol hosszú szótag viszont sokkal hosszabb, mint a magyar hosszú szótag, így a magyarban a megközelítőleg egy a kettőhöz (1:2) arány jellemző (amely alkalmanként látványos szinkópákat teremt). Az angolban a rövid-hosszú szótagok között gyakori az 1:3-hoz vagy az 1:5-höz megfeleltetés, amely ritmika a magyar fülben az affektáltság és hadarás képzetét kelti.
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave