A hagyományos szegmentális fonetikával indító nyelvtanár célja az a fizikai-mechanikai áttörés, amelyet fonetikai gyakorlással a célnyelv artikulációs bázisának kifejlesztése érdekében visz véghez. Ennek során szisztematikusan végigmegy az egész hangrendszeren, és gyakoroltatja a rendszert az artikuláció helye, módja, ereje, a nyelv mozgásai, az ajak helyzete, a hangszálak működése stb. szerint, és közben azt reméli, hogy néhány lépést tett a mentális megkülönböztethetőség irányában is. Igazi nehézségekbe akkor ütközik majd, amikor folyamatos beszédbe kötött hangsorozatokat kell dekódolni, illetve létrehozni, és ebben a csatában az asszimilációkat, a hangok kiejtését, a hangok összevonását, a különféle ritmus-hangsúly kombinációkat és a főbb intonációs mintákat egyaránt tanítania kell. Végtelennek tűnhet ez az erőfeszítés, minthogy a nyelv végtelen változó. A tanítás nem egy területen ahhoz a cselhez folyamodik, hogy ideig-óráig a végtelennek tűnő variációkat végessé varázsolja: így elegendő, ha a leírhatatlannak tartott brit-angol intonációs mintákból legfeljebb tíz fő típust tanítunk, vagy azok közül is különösen azokat, amelyek homlokegyenest ellenkezőek a természetes magyar dallamokkal (pl. kiegészítendő és eldöntendő kérdések). A gyakorlat során kisebb stresszt okoz az a tanítási mód, amikor egyértelműen közöljük, hogy melyek azok a jelenségek, amelyek az angol tanulása során a magyaroknak nehézséget szoktak okozni: ezzel nemcsak a támadás helyes irányát jelöljük ki, hanem felmentjük az egyént, mert kiejtési problémája nem egyedi.