Az analitikus nyelvtanítás a direkt módszertől vette át a hangok tudatosítását a szópárokban (minimal pairs). Olyan szópárokról van szó, amelyek egyetlen hangban térnek el egymástól, egybevető tanításuk nemcsak a kiejtést kívánja javítani, hanem a célnyelv fonémáit is tudatosítani szeretné mind a felismerés, mind a produkció szintjén (tesztelésre is használják az egyforma-nem egyforma típusú, kétválasztásos tesztekben). Például pan – pen, boat – bought, bit – bite, rob – robe, tap – tape stb.

A betűzés irányából közelítő kiejtésgyakorlatok (amelyek szintén használhatók teszteknek is) az ismert feleletválasztós tesztektől (state rhymes with a, height b, weight c, seat) a kakukktojás jellegű feladatokig (pl. shone, boat, rope, roll). Kedvelt feladatok a felismeréses kiejtéstanulásban (és ellenőrzésben) az olyan gyakorlatok is, amelyekben egy megadott szövegben kell jelölni a kiejtési jelenségeket megadott jelrendszer alapján (pl. hangsúlyos szótagok bejelölése, intonációs dallamok jelölése, hangkiesések bejelölése stb.).

A szövegből kiinduló gyakorlatok között bonyolultabb, de kedvelt feladat egész szövegek átírása különféle szintű és pontosságú fonetikai átírásokba. Hasonlóképpen ismert globális típusú, kiejtést ellenőrző eszköz a hangos olvastatás (ismeretlen vagy már megismert szövegen). Szintén szövegből indul ki a dramatizált társalgások magnetofonszalagon történő rögzítése, amelyet később elemzésnek vetnek alá. A kiejtés és általában az egész nyelvtudás standardjaival korreláló, komplex és mégis egészleges feladattípus a diktálás, amely ellenőrzésre is kiváló.

A fenti gyakorlattípusok meglehetősen egyértelműen kötődnek bizonyos történeti módszerekhez, legtöbbjük az audiolingvális módszerhez. A hetvenes évek derekától azonban a módszerektől szinte teljesen függetlenül megjelent egy olyan törekvés, amely igyekezett megragadni a kiejtés zenei elemeit, mégpedig úgy, hogy közvetlenül a zenéből indultak ki (vö. Jazz Chants, Catch the Words című tananyagok stb.). Félreértés ne essék, dalgyűjtemények már korábban is léteztek, hiszen a nyelvtanárok nagy előszeretettel támaszkodtak főként a népdalok motivációs erejére. Mai változataik a városi dalok, amelyek rádió- és tévésorozatokban, videoklipek formájában vagy éppenséggel CD-ROM-on öltenek testet, nemcsak sokat vitatott témákat kínálnak (háború, kábítószerek, filmvilág, popkultúra, társadalomkritika, női egyenjogúság, szétszakadt családok stb.), hanem teljesen tudatosan célba veszik a nyelv olyan komplex zenei elemeit (dallam, dinamika, ritmus), amelyeknek tanítása ebből az irányból könnyebben megközelíthető. A kiejtéstanítás újabb irányzataiban a zenei művek felhasználása már a rap zenére is kiterjedt, amely ismert ritmikai furcsaságaival a kiejtésben hasznosítható felismeréseket tesz lehetővé. (Más kérdés, hogy a bennük lévő lüktetés az amerikai néger köznyelv ritmusa.) A kiejtéstanítás új útjairól nemcsak gyakorlók és tanári segédkönyvek, hanem elméleti munkák is napvilágot láttak (pl. Szabados, 1998).

Most, hogy már ismerjük a fejlődés irányát, aligha véletlen, hogy a kiejtéstanítás kutatásában a szupraszegmentális jelenségek, a beszédállapotok tudatosságát kifejező kiejtésjelenségek, a különféle hangminőségek, hangállapotok kutatása került előtérbe. A folyamatos beszéd feldolgozását, a ráhangolódást segítő, főként az üzenetre, illetve a beszélők egymás közötti kapcsolatára vonatkozó komplex kiejtési jelenségek azonosítása, felismerése, illetve produkciója meghaladja az analitikus megközelítésű kiejtéstanítás lehetőségeit. Olyan jelenségekről van itt szó, hogy miként tegyük egyértelművé, hogy mikor ér véget egy téma, és mikor kezdődik egy másik (topic management); vagy miként érzékeltessük, hogy itt most egy nagyon fontos pont következik (prominence). A most felsorolt jelenségek a kommunikációs üzenet tartalmára vonatkozó kiejtési jelenségeket is tartalmazó megoldások, de ugyanilyen fontosak a beszélgetők közti viszonyra vonatkozó intonációs jelenségek. Hogyan adjuk át a társalgást meghatározó szerepet másnak, mikor beszéljünk, mikor ne beszéljünk stb. (turn-taking); miként közvetítsük intonációs jelenségek segítségével érzelmeinket, együttérzésünket vagy éppen különállásunkat; hogyan érzékeltessük a szociális szerepek és jelenségek útvesztőit az udvariasság, a tekintély megadása vagy elvárása stb. bonyolult kategóriáiban. Ezeknek a jelenségeknek a tanítása nagy leleményességet, ugyanakkor aprólékosságot és kitartást igényel, de el nem kerülhető, és így nagy valószínűséggel a modern nyelvtanár szakmai műveltségének újabb területeként jelenik majd meg a kortárs metodikában.