Minthogy a nyelvtan tanítása a történeti módszerek sodrában vízválasztó (sőt a nyelvtanári habitus megformálásában is az), csak enyhe túlzás azt állítani, hogy a módszerek többségénél attól kellett tartani, hogy túlontúl sok vagy éppen kevés nyelvtant tanít. Azt azért majdnem minden nyelvtanár elismeri, a modern nyelvszemlélet változásai közepette is, hogy az úgynevezett hagyományos nyelvtan tanítására is szükség van. Vegyük szemügyre a következőket:

 

 

A legtöbb ókori és középkori nyelvtan azzal a céllal készült, hogy a nyelvtanulást segítse. Az az örök szenvedély viszont, hogy a rendszert úgy győzhetjük le, ha minél jobban megismerjük, olyan részletességeket eredményezett, amely leíró típusú nyelvtanok a továbbiakban már nem voltak alkalmazhatók a tanulási/tanítási helyzetben. A görög és a latin iskolai tantárgyakká szomorodása már a 18. század legvégén előrevetítette a rákövetkező században kivirágzó nyelvtani-fordító módszer korlátait, minthogy ez a módszer teljes leíró nyelvtant tanított, méghozzá fokozatosság vagy súlypontozás nélkül. Azon felül, hogy ez öncélú mentális gimnasztika, a nyelvtani-fordító módszer főleg klasszikus szerzők olvastatását tűzte ki célul, így természetes beszédhelyzetekre nem is kerülhetett sor, annak egészséges szabályozó szerepét e módszer mindvégig kénytelen volt nélkülözni. A modern nyelvtanítás évszázada, a 20. század, éppen a „totális” nyelvtantanítás elleni lázadással indul a direkt módszer szellemi barikádjáról, s a módszerek közül nem egy csak ellenkező végletbe fut. Nyilvánvaló, hogy a nyelvtan nagy részletességű (és nagyon is megkövetelt) tanítása, valamint a nyelvtan teljes negligálása újfent egy skála végpontjai, amelyek közé mindazok a történeti módszerek behelyezhetők, amelyeknek van rendszerszerű nyelvtani szemlélete. (A nyelvtantanítás történetében gyakran akadnak olyan újítók vagy olyan módszerek, akiknek, illetve amelyeknek valójában nincs rendszerszerű nyelvtani szemléletük, csak egy-egy mozzanatot, egy-egy részigazságot emelnek ki, amely akármilyen fontos is, egykesége miatt később a fejlődés kerékkötőjévé válik: például mondatbővítések Prendergast módszerében, igecentrikusság Gouinnél vagy Ashernél, örökös szabálykeresés a kognitív módszerben stb.)

Az eidetikus memóriájú, bal féltekés-analitikus elméknek különösen kedvező, nagy korrektségi fokra törekvő preszkriptív nyelvtantanítás nemcsak a klasszikus nyelvtanifordító módszernek volt sajátja. Egy sokkal jobb tanuláselmélettel társultan ez a fajta részletezés az audiolingvális módszerekben érte el csúcspontját. Ehhez fogható részletességű és követelményszintű nyelvtanítási módszer egészen a kilencvenes évek derekáig nem akadt: mostanában az eklektikussá vált kommunikatív módszerek a másság nyelvtana jegyében kezdenek hasonló részletességet elérni, bár a stratégiáknak ez a laza szövetsége távolról sem rendelkezik olyan egységes tanuláselmélettel, mint elődje.

 

A szelektív nyelvtantanítást az a józan felismerés hozta létre, hogy szükségtelen, egyes esetekben lehetetlen – még a végesnek kikiáltott nyelvtani szabályok közegében is – a teljességre törekvés. A nyelvtani szerkezetek válogatása történhet becsült nehézségi fokuk vagy hasznosságuk alapján is (gyakoriságról itt korábban ritkábban beszéltek). Másként úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nem teljességre törekvő nyelvtanok mindegyike valamilyen pedagógiai nyelvtan volt, amely válogatásával szinte profilt rajzolt az azt létrehozó tudós tanárról vagy egy kiválasztott, következetesen megtartott és így objektiválódott alapelvről. Az egyik legismertebb ilyen alapelv a kontrasztivitás elve (anyanyelv/idegen nyelv) (Budai, 1979). Többnyire ebbe a kategóriába tartoznak azok a módszerek is, amelyek ösztönösen, az arányok betartása miatt törekednek az „arany középútra”, és így, a szélsőségek elkerülésével, fölöttébb hatékonynak bizonyulnak. Ilyen például a kompromisszumos vagy eklektikus direkt módszer, amelynek elméleti hátterét (és néhány jobb tankönyvét) Palmer teremtette meg. Nem megvetendő az audiovizuális módszer pedagógiai nyelvtana sem, jótékony arányait a hetvenes években a szituatív módszer még tovább élteti. Bizonyos értelemben az audiovizuális módszer a társalgási szituációk felvállalásával, a szupraszegmentális vonások és általában a nyelv zeneiségének hangsúlyozásával mintegy előfutára a kommunikatív nyelvtanítás egészlegességének. (A lényegi eltérés természetesen a más szerkezetű tantervben keresendő és főként abban, hogy az audiovizuális módszer ezeket az egészlegességeket még teljesen tudatosan lebontja.) Tulajdonképpen a kommunikatív megközelítés ortodox változata is ebbe a csoportba tartozik, a szelekció tárgya a nyelvtani jelentés és a beszédfunkciók megfeleltethetőségének, illetve párhuzamos tanításának tudatos vállalása.

 

Az összes direkt elvű módszer per definitionem a célnyelvbe hatol, viszont kezdő szinteken a célnyelvi tudás még nem bírja el a nyelvtan absztrakcióit, az anyanyelvhez fordulni pedig tilos. Ebből és még jó néhány más megfontolásból következik, hogy a direkt elvű módszerek hosszú ideig elkendőzni próbálják a nyelvtant vagy legalábbis a nyelvtani analitikát. Ilyen szempontból csak piciny különbség van az eredeti Berlitz-módszer és néhány szélsőséges kommunikatív nyelvtanítási megoldás között. Más kategória e csoporton belül a nyelvtant ameddig csak lehet, rejtegető, de végül kanalas orvosságként mégiscsak beadogató (titokban nyelvtant mégiscsak tanító) módszerek, amelyek viszont abban valóban egységesek, hogy mögöttük semmiféle beazonosítható nyelvészeti elképzelés nem áll. Például Curran ismert tanácskozó módszerében minden nagyobb módszertani egység két részből áll: a „beruházásból” (investment) és a „beruházás” elemzéséből (reflection). Ebben a második szakaszban a különféle lélektani helyzetgyakorlatok között mintegy elrejtve szerepel a nyelvtani formák tudatosításának, egymástól való különbözőségének a taglalása (discrimination). A cselekedtető módszer (Asher) bigott szintaxisa (hogy tudniillik csak felszólítással kezdődhet a mondat, ami a kurzus előrehaladtával az egyszerűből a többszörösen mellé- és alárendeltbe terjed) szintén csak bújtatva érhet el nyelvtani tudatosságot, mesterkélten és bonyolultan. A szuggesztopédia minden hókuszpókusza mellett (amely beismerten csak gyógyír a nyelvtanulás okozta gyötrelmekre: ügyes placebo), mégis megtartott egy olyan szakaszt a szuggesztopédiai ciklusban (vagyis klasszikus módszeres eljárásában), amely karakterében a két nyelv kontrasztív egybevetésén alapuló, szóbeli nyelvtani-fordító módszer, rejtőzködő nyelvtani tudatosítás.