A nyelvtan olyan ösvény a nyelv csodálatraméltóan buja dzsungelében, amely a racionalitást kínálja: egymástól elkülöníthető, diszkrét egységek szerkezeti egymásutániságát és annak megmagyarázhatóságát nyújtja. Az a jelenség, ahogy túltesszük magunkat anyanyelvünk szabályain és extrapoláljuk a célnyelv szabályait, nagyon hasonlít ahhoz az utazáshoz, mint amikor egy idegen országban utazunk, de az általunk vezetett autóban a másik oldalon van a kormány. Aki már próbálta ezt, az tudja, hogy legalábbis egy rövid ideig szinte kétfelé szakad a „tudása”, működésében egyaránt lesznek explicit és implicit elemek. A nyelvtani tudás is rendelkezik ezekkel a sajátosságokkal, egyes elemei tudatosan is megjelennek, analizálhatóak, megfelelő absztraktság esetén algoritmusos folyamatokba, szabályokba rendezhetőek, amelyeket ha végigcsinálunk, megjelenik a végtermék, a nyelvtanilag korrekt forma. Vannak azonban a nyelvtannak olyan implicit, csak ösztönösen érezhető, de a folyamatokban konkrétan megjelenő elemei, amelyek hiánya azonnal érzékelhető sérülés: megszűnik a beszéd folyamatossága. Egymásba kapaszkodó kettősségük mögött természetesen felfedezhetjük a nyelvi pontosság, korrektség, illetve a beszéd folyamatosságának, sebességének örökzöld ellentétét (accuracy vs. fluency). Hamis ellentét ez is, amely ideig-óráig szítható a tanulási-tanítási folyamat egyenetlenségeivel, de ritkán dolgoznak egymás ellen a való életben: magas standardokat képviselő beszélők esetén ezen egymást támogató ellentétek további tökéletesedéshez vezethetnek. Ezt a tételt alátámasztják azok a megfigyelések is, hogy a nyelvtani szerkezetektől túlzottan függő tanuló nem tud hatékonyan kommunikálni, illetve – a másik oldal felől – a nyelvtant semmibe vevő nyelvtanuló előtt a legfontosabb kommunikatív funkciók megoldásához nem vezet út.