Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata


3.4. A nyelvtan tanításának lehetséges megközelítései

A nyelvtanítás története egyértelművé teszi, hogy a nyelvtan tanításának háromféle útja lehetséges: az induktív, a deduktív és az egybevető tanítási eljárás. A továbbiakban ezeket tárgyaljuk.
 
Az induktív eljárás
Az induktív elv alkalmazása a nyelvtan tanításában azt jelenti, hogy a nyelvtanár bőséges példaanyagon, hosszabb ideig szemlélteti azokat a jelenségeket, amelyeket tanítani kíván, és azt várja, hogy a példaanyag hatására a diákok esetleg maguktól is rájöjjenek azokra a hasonlóságokra és különbségekre, amelyeket később szabályok formájában is képesek megfogalmazni. Ez az út tehát a gazdag példaanyagtól a gyakorláson át vezet a szabályfelismerésig, illetve egy-egy nyelvtani jelenség tudatosulásáig. (Ez a megoldás már a római-görög kétnyelvű iskolázásban is megfigyelhető, ezt újította fel a reneszánsz néhány feljegyzett nyelvtanítási eljárása. A modern kor induktív megközelítést alkalmazó történeti módszerei között a legelső a klasszikus direkt módszer volt.)
 
A deduktív eljárás
A deduktív eljárás alkalmazása a nyelvtan tanításában azt jelenti, hogy a tanár szinte képlet- vagy axiómajelleggel közli a legmagasabb rendű rendező elvet: a szabályt, amelyet kiindulási pontként használ. Második mozzanatként valamilyen példában (példákban) mutatja be a szabály működését. Magyarázat- és összehasonlításképpen ezeket a példákat további példák követik, mielőtt megindulna a begyakorlás. A gyakorlásban a példák (vagy példacsoportok) szerint a szabály alkalmazására törekednek, maga a begyakorlás pedig addig tart, amíg az adott szabály alkalmazása automatikussá válik. (Mind a középkori – vö. grammatica speculativa –, mind a 18. századi nyelvtanítás előnyben részesítette ezt az eljárást, igazi fénykora a 19. századi klasszikus nyelvtani-fordító módszer.)
 
Az egybevető eljárás
Tudós tanárok és odaadó, bal féltekés diákok motivált együttműködésében megnyilvánuló nyelvtantanítási eljárásrendszer, amelynek alapja a kontrasztivitás. A fenti leírás nem jelenti azt, hogy az induktív vagy deduktív nyelvtantanítási eljárások nem is alkalmazhattak kontrasztív elemeket, inkább arról van szó, hogy ebben a harmadik megközelítési módban ez az alapelv válik kizárólagossá, abszolúttá. Ennek megfelelően lehet:
  • az anyanyelvből kiindulva egyvégtében kontrasztív alapon megközelíteni a célnyelvet;
  • két, egymáshoz hasonló nyelvet egymással és az anyanyelvvel állandó kontrasztivitásban tanítani (pl. magyaroknak angolt és németet együtt), ezt tandem nyelvtanításnak nevezzük;
  • egy feltételezett, nyelvi univerzálékkal leírható nyelvhez képest kontrasztíve bemutatni a célnyelv sajátosságait (ez az eljárás legfeljebb tudósok és tudósjelöltek között jelent meg).
A nyelvtan tanításának ez a három lehetséges megközelítési módja nem függ attól, hogy a nyelvtani jelenségek interpretációjában a tanár történetesen melyik nyelvészeti irányzat alapelveiből indul ki (hagyományos, strukturalista, transzformációs-generatív stb.), viszont burkolt összefüggést mutat a nyelvi tartalom teljességre törekvő, szelektív vagy hanyagoló tanításával.
Nyilvánvaló, hogy a józan tanári megfontolás és tapasztalat, valamint a gyakorlat egészséges hatására a tanárok arra törekednek, hogy nyelvtantanításukban az induktív és deduktív elemeket megfelelő arányba állítsák, amely arányosság a diákok életkorától, nevelési hátterétől, tanulási stílusától, a tananyag szintjétől függ. Minthogy azonban a módszerek a nyelvtanítás teljes bölcseletéhez képest mindig beszűküléssel jönnek létre, merevségeik következetes betartása során közelebb kerülnek egy-egy eljáráshoz (ahogy a direkt módszer az induktív, a nyelvtani-fordító módszer a deduktív megközelítés híve).
Érdekes megfigyelni, hogy a teljesítményt fetisizáló vagy követelődző módszerek esetén majdnem mindig a deduktív elemek kerülnek túlsúlyba (nyelvtani-fordító, audiolingvális). Ugyanakkor a diákoktól nem túl sokat követelő, kevés vagy szinte semmi visszacsatolást nem alkalmazó módszereknél gyakoribb az indukció (ortodox direkt, tanácskozó, cselekedtető, ortodox kommunikatív).
 

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave