Bárdos Jenő

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

3.6. A nyelvtani jelenségek tanításának optimalizálása

Szemben a nyelvtan tanításának fokozataival, amelyek formális kérdéseket feszegetnek, az útvonal kérdése, hogy tudniillik milyen sorrendben tanítsuk a nyelvtani jelenségeket, az egész témakör egyik legősibb, a tartalommal összefüggő kérdése. (A téma tárgyalása szempontjából most eltekintünk azoktól a szélsőségesektől, akik a nyelvtan taníthatóságát is kétségbe vonják: a nyelvtantagadók, hezitálók és nyelvtanimádók csapatai és a köztük dúló harcok olyan hátteret jelentenek, mint ködképek egy barlang falán: díszítőeleme a nyelvtanítás misztériumának, de a sorrendiség eldöntésében nem játszik szerepet.)

Egy lehetséges formális logika azt diktálná, hogy figyeljük meg a nyelvtani elemek elsajátításának sorrendiségét az adott nyelv anyanyelvű beszélőiben, és ugyanezt a sorrendet alkalmazzuk más emberszabásúakban is. Ez a kézenfekvő megoldás érdekes módon meglehetősen későn és csak nyomokban lelhető fel (pl. Prendergast megfigyelése a nyelv szinte előre gyártott elemeinek, kifejezéseinek teljes fegyverzetben történő előbukkanásairól vagy Gouin megfigyelése a cselekményleírásokban az igecentrikusságról). Kétségtelen tény, hogy a hagyományos nyelvtan évszázadokon át nem foglalkozott a szó modern értelmében a nyelvelsajátítással, mint ahogy magának a nyelvrokonságnak a felismerése is meglehetősen késői fejlemény. Amikor viszont modern tankönyvszerzők az egyes nyelvekben legalábbis statisztikusan igaz viselkedésmintákat (pl. morfológiai alakok meghatározott sorrendű elsajátítása) beemeltek a tananyagírásba, és a curriculum elrendezésének legfőbb elvévé tették, akkor kiderült, hogy ez a sorrend nem parancsoló, illetve statisztikusan nem igazolódik az adott nyelvet idegen nyelvként tanulók esetében.

Logikailag egy másik megoldási lehetőség az, ha figyelembe vesszük a célnyelv önmagában való nehézségeit, és csak ezekre koncentrálva próbáljuk felépíteni tantervünket. Ez a magyar esetében például azt jelenti, hogy a magánhangzó-illeszkedést vagy az alanyi és tárgyas ragozás különbségeit vagy a képző-jel-rag rendszer közreműködése által meglehetősen megnövekedett szóhosszúságot prioritásként kezeljük. Egy ilyen gyakorlat, amelynek kétségkívül vannak bizonyos előnyei, fókuszált megközelítésében azonban csak hangsúlyokat ad, de sorrendiséget nem feltétlenül, s mint alapvető rendező elv szintén elvetendő.

Rendező elvnek tekinthetjük azt a nyelvtani megoldást, amely számos, a középkorban is népszerű nyelvtanban létezett, hogy a rendszerszerűség érdekében a szerző szófaji csoportokat hozott létre, és ezeket a csoportokat a maguk belső valóságában teljességre törekedve tanította (pl. a főnév és kivételei, a melléknév és kivételei stb.). A nyelvtani jelenségek csoportosításában és összehasonlíthatóságában természetesen sok előny rejtezett, de pedagógiai-módszertani szempontból a fokozatosság hiánya végül elvetette ezt a megközelítési módot a nyelvtani-fordító módszerek „totális” nyelvtantanításában.

Gyakorló nyelvtanárok nagy bizonyossággal jósolják meg azokat a helyeket az idegen nyelvet tanuló előrehaladásában, ahol majd az illető nehézségekbe ütközik az anyanyelv és a célnyelv különbözőségei miatt. A kontrasztivitás elve mint ősi rendező elv a nyelvtani elemek útvonalának kijelölésében is használható, de mint ilyen, ugyancsak képtelen megoldani a fokozatosság kérdéseit, mivel a kontrasztív nehézségek érzete vagy megoldásai egyénileg nagyon is eltérőek lehetnek.

Történetileg a szókincs tanításában a nyelvnek ezt a végtelennek tűnő jelenségsorozatát már sikerült ideiglenesen végessé varázsolni a szógyakorisági listák használatával. Érdekes módon a történeti tananyagok nem is kísérleteztek nyelvtani szerkezetek gyakoriságának vizsgálatával, ez a fajta objektivitás csak egy sokkal későbbi szakaszban jelent meg. Újdonságokkal ezen a területen a korpusznyelvészet jelentkezhet.

Nincs tehát optimális sorrendiség a célnyelvű szerkezetek elsajátításában (még akkor sem, ha képesek vagyunk a leggyakrabban tanított szerkezeteket beazonosítani), így szinte minden megoldás (a tankönyvi és az osztálytermi is) egyéni megközelítés, amely mögül felsejlik egy ideálisnak tartott elsajátítási sorrend. A nyelv azonban előbb-utóbb meghazudtolja egyes pontokon ezeket az elképzeléseket, ugyanis a nyelvészeti tudás is bizonyos értelemben a részleges tudás állapotában él, minthogy tökéletes nyelvleírás nem létezik. A mindennapi nyelvtanításban ennél rosszabb a helyzet: ideiglenes célok érdekében gyakran kell élnünk olyan részleges általánosításokkal (pl. a határozott névelő nem állhat absztrakt főnevek előtt az angolban), amelyeknek igazságtartalma nagyon is korlátozott. A lényegi állítás tehát az, hogy az egyes nyelvtani jelenségek gyakoriságának ismerete mellett is a jelenségek tanításának sorrendiségét (vélt fokozatosságát) a tanári ösztön és tapasztalat határozza meg.

Az idegen nyelvek tanításának elméleti alapjai és gyakorlata

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 141 2

Pedagógia

Magyarországon magyarul ilyen részletességű munka az idegen nyelvek tanításáról még nem jelent meg. A szerző célja az volt, hogy emelje a nyelvpedagógiai tudatosság szintjét mindazokban, akik az idegen nyelvek tanításával foglalkoznak. így könyve alapvető tananyag az idegen nyelvi tanárképzésben és továbbképzésben, vagyis főként az idegen nyelv szakos egyetemi és főiskolai hallgatókhoz, valamint oktatóikhoz szól. Hasonlóképpen alapvető tananyag az alkalmazott nyelvészeti, nyelvpedagógiai, illetve általában a pedagógiai és pszichológiai doktori programok hallgatóinak. A legfontosabb az, hogy az aktív nyelvtanárok kezébe eljusson e könyv. A szűkebb szakmai érdeklődésen túl a könyv nyelvezete és stílusa lehetővé teszi, hogy a széles nagyközönség, főként az idegen nyelveket tanulók, nyelvvizsgázók, fordítással és tolmácsolással foglalkozók, illetve az idegen nyelvek iránt érdeklődők is haszonnal forgathassák, különösen ha szeretnék megérteni azokat a pszichológiai és nyelvi folyamatokat, amelyeknek a sikeressége (vagy sikertelensége) már eddig is formálta nyelvtudásukat. A könyv legfontosabb fejezetei a nyelvi tartalom közvetítésével (a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs és a pragmatikai elemek tanításával), illetve az alapkészségek fejlesztésével (hallás utáni értés és beszéd, olvasás és írás) foglalkoznak. A nyelvtanár és a nyelvtanuló személyiségének, a tanítás és tanulás folyamatának külön fejezeteket szentelt a szerző.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bardos-az-idegen-nyelvek-tanitasanak-elmeleti-alapjai-es-gyakorlata//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero