A linearitás és ciklikusság oly módon kapcsolható össze természetes haladásban, hogy a vissza-visszatérő nyelvtani jelenségek ugyanúgy sohasem, csak magasabb szinten ismétlődnek meg, ami növeli a bevésést és a stabilitást, miközben az egyenletes előrehaladás képzete nem vész el. Ezen a ponton kell bevezetnünk a nyelvtani jelenségek tanításának sebességét mint meglehetősen szubjektív tényezőt. Ugyanis a nyelvtani szabályok érlelődése hosszú folyamat, mind az induktív, mind a deduktív megközelítés esetében időigényes és főként kumulatív jellegű. Ez azt is jelenti, hogy a ciklikusság erősíti az érlelődési komponenst, miközben eleget tesz egy fokozatossági elvárásnak is. Ez a fajta fokozatosság a nyelvtanulás különféle szintjein egyre magasabb formában ismétli meg a nyelvtani jelenségeket (lásd 15. ábra). Ezt a rendszert valójában már az audiolingvális nyelvtanítás kifejlesztette (vö. Mackey, 1965; Halliday-McIntosh-Strevens, 1964), miszerint a leíró nyelvészet szolgáltatta a szükséges nyelvi adatokat, a kiválogatást és a sorrendiségbe állítást pedig a tapasztalaton túl a kontrasztív nyelvi elemzés is erősítette. A helyzetet az változtatta meg, hogy a hetvenes évek nyelvtani szkepticizmusát a nyolcvanas években jelentéscentrikus curriculumok követték (vö. Wilkins, 1976; Brumfit, 1979), amelyek ugyan nem vetették el a nyelvtani progressziót, de az eddigi tapasztalatokat a nyelvtani jelentés, a beszédfunkciók és a kontextus (szituációk) szemüvegén keresztül szemlélték. Ma már senki sem tekintené nyelvi tananyagok alkotásában a nyelvtanit az egyetlen rendező elvnek. A nyelvtani jelenségek tanulásának/tanításának progresszióját a 19. ábra szemlélteti.