Nyilvánvaló, hogy a táras vagy többszöröstár-elméletet alátámasztó kutatások az idő- és kapacitásviszonyokon túlmenően sokat foglalkoznak a kódolással és az elraktározott információk szerkezetével is. Szűkebb témánk szempontjából hasznosnak bizonyulhat Paivio (1986) kettős kódolási elmélete, amely azt állítja, hogy nyelvünk képes a verbális és nem verbális események szimbolikus kezelésére, így ez a kettősség a mentális reprezentációkban is fennmarad. Ennek megfelelően a verbális reprezentációkat logogéneknek, a nem verbális reprezentációkat imagéneknek nevezik. Bár mindkét rendszerben asszociatív kötések működnek, a logogén rendszer megnevező, logikai struktúrákba rendezett, és így állít is valamit, vagyis propozicionális jellegű. Az imagén rendszer is asszociatív alapon működik, de bármilyen modalitású nem verbális információt tartalmazhat (főként képeket), így a másik rendszerhez képest analóg jellegű. Természetesen van átjárás a két rendszer között, éppen a referenciális összekapcsolás miatt (vö.: az elefánt szó kiválthatja az elefánt képét, vagy az állatot felismerve kimondjuk a szót). Egyetemi vizsgákon nagyméretű új anyagok tanulása esetén gyakran felismerhető ennek a referenciális rendszernek a hiánya: a jelölt ismeri a fogalmat, fölismerte a jelenséget, szinte a nyelve hegyén van a szó, mégsem tudja kimondani. Rosszabb a helyzet akkor, amikor a jelölt csak szavakat mond, még ha pontosan is, de azok semmiféle jelentéstartalomhoz nem kapcsolódnak, értelmetlen hangtestek. Ilyenkor vagy biflázásról, vagy egy metonimikus-epizodikus-vizuális memória működéséről van szó. A kettős kódolás elmélete arra is lehetőséget nyújt, hogy megmagyarázzuk mind a reproduktív, mind az alkotó képzelet működését.

Ugyanilyen lényeges összefüggés a kódolt információ raktározásában annak elrendezése. Kísérletek bizonyítják, hogy a feldolgozás mélysége már befolyásolja a raktározás milyenségét, nem is említve a felidézés minőségét. Nagyon valószínű, hogy a mentális lexikon, bár tematikus szerveződésű, valójában egy hierarchikusan felépített jelentéshálóhoz hasonlítható (Collins és Quilian elmélete, 1969). Így a fogalmak jellemzői bizonyos csomópontokban jelennek meg, ezért a hierarchikus felépítés szigorú logikai utat követ. Kísérletek bizonyították viszont azt, hogy nem minden információ strukturálható nagyon jól, ami miatt a háló lehet kevésbé hierarchikus jellegű is. Mindezek mögött egy neuronháló biokémiai változásokat felmutató működése húzódik meg, ami azt is megmagyarázza, hogy a témával rokon kifejezések a terjedő aktiváció szerint mintegy felfénylenek, színesítik a kontextus összefüggéseit. Emiatt nehéz például egy vizsgán hirtelen egyik tematikus csoportból egy másikba váltani, hiszen az ingerek hatására jelentkező aktiváció egy másik kontextus asszociációit követte.

A hierarchikus elrendezéshez hasonló modell Rosch (1978) prototípuselmélete, amely szerint úgy sorolunk egy kategóriába jelenségeket, hogy a hasonló tulajdonságokat figyeljük. Eszerint minden kategóriának van egy ideálja, egy tökéletes mintája (prototípusa), és ezt használjuk fel a hasonlítás alapjául (történetileg ez persze gyakran az a szó, amelyet először megtanultunk kisgyermekkorunkban abból a kategóriából). Talán az eddigiekből is kiderül, hogy a kódolt információ megtartásának már vannak többé-kevésbé bizonyított elméletei, minket azonban – témánk miatt – a felidézés még ennél is jobban foglalkoztat.