Gyakran a felidézés folyamata során válik világossá, hogy emlékezeti rendszerünk is kettős természetű. Vannak olyan ismereteink, amelyek fogalmi szinten egymással összefüggésben (egyfajta kognitív térkép szerint) memorizálódtak, míg más jelenségek valamiféle tér- és időviszonyok szerint meglehetősen szubjektíven. Az előbbit szemantikus memóriának, az utóbbit epizodikus emlékezetnek nevezik. Megint csak az egyetemi vizsgákra hivatkozva az olyasfajta tudás, amely szerint ez a fogalom az ötödik oldal bal felső sarkában látható, vagy egy másik két ugyanilyen betűvel kezdődő fogalom után következik, nem tényleges tudás, hanem csak az epizodikus memória játéka. Az ilyenfajta vizsgálódás során (vagyis a vizsgákon) a fogalmak megfelelő terminusokhoz kapcsolódnak, és a köztük lévő összefüggések a fontosak, amely ismereteket explicit tudásnak is nevezhetnénk (a szakirodalom deklaratív tudásnak is nevezi az ilyen megnevező tényfeltárást). Vannak azonban olyan ismereteink is, amelyek a készségekben automatizálódtak, és így éppen a folyamatok zökkenőmentes lebonyolításában érvényesülnek. Számos olyan jelenség van az ilyen implicit procedurális ismeretek között, amelyek a készségek folyamatos gyakorlásában nélkülözhetetlenek, jóllehet ezeket is a hosszú távú memóriából hívjuk elő. Ilyenek a sémák, a forgatókönyvek, a rutinok és keretek, amelyek részletes ismertetését a készségek fejlesztésénél ejtjük meg, nevezetesen a beszédkészség tárgyalásakor. Most, hogy a szókincs feldolgozásának, tárolásának és felidézésének problematikáját röviden vázoltuk, térjük vissza a szókincstanítás alapvető mennyiségi és minőségi jellemzőihez.