Anyanyelvű beszélő esetén a megkülönböztetés e két kategória között valóban tisztán funkcionális jellegű: aktívnak azokat a szavainkat mondhatjuk, amelyeket kommunikatív helyzetben valóban gyakran használunk is, míg az összes többi szót, amely akár több tízezer vagy százezer is lehet (bár ki tudjuk mondani, le is tudjuk írni), értjük (vagy csak sejtjük), de nem használjuk. Elvben mindkét terület határai, ha nem hevertetjük parlagon, növekedhetnek, hiszen, akár fél évszázad eltelte után is találkozhatunk olyan szavakkal anyanyelvünkben, amelyeket még nem ismerünk, és a „szürkék hegedűse”-passzív szókincsből is kiemelkedhet vezérprímás. (Nyilvánvaló, hogy magának a nyelvnek a változásai, a szavak tudatosulása, a felejtés törvényszerűségei, a memóriakapacitás oszcillálása és még számtalan tényező fodrozhatja-csipkézheti az aktív-passzív szókincshatár, avagy az egész nyelvi lelemény terjedelmét.) Kicsit másként alakul a történet az idegen nyelvek tanulásakor, amikor átmenetileg az aktív szókincs nagyobb, mint a passzív, majd a kiegyenlítődést követő megugrásnál (gyakran a jelentős extenzív olvasás hatására) egyenletesen nőni kezd a passzív szókincs fölénye. Ez a passzív szókincs azonban sokkal haloványabb, mint az anyanyelvű passzív szókincs, néha csak a jelentés többé-kevésbé pontos felismerését jelenti sugalmazó kontextusban. Van úgy, hogy a nyelvtanuló ugyan megérti a szöveget, de az adott szót kimondani vagy leírni már nem lenne képes: az ilyen testetlen-lelketlen metajelentést is passzív szókincsként kezeljük. Talán már ebből a rövid eszmefuttatásból is világossá válhat, hogy egy tinédzserkor előtt elsajátított (és ezért kevés zavaró akcentusból eredő interferenciát felmutató) aktív szókincs valóban versenyképes az átlag anyanyelvű viszonylag limitált beszélt szókincsével, viszont a passzív szókincs mélységében és minőségében a „külföldi” soha nem lesz versenyképes (pontosabban: különleges adottságú és műveltségű, az életüket egy másik idegen nyelvi kultúrára feltevő, nagy empátiájú, belülről mélyen motivált személyek, akik az idegen ajkú környezetben huzamosabb ideig éltek is, több évtized alatt kifejleszthetnek az anyanyelvit megközelítő passzív szókincset). Röviden szólva, a hömpölygő idegen ajkú kommunikatív folyamban fuldokló nyelvtanuló számára a következetes munkával megnövelt passzív szókincs az igazi mentőöv.

 

 

A szókincstanítás metodikájával foglalkozó nemzetközi szakirodalom az esetek kilencvenöt százalékában gondosan elkerüli, hogy ezen a ponton bármiféle számszerűséget is mondjon. Ha valaki megvizsgálja a szókincskontrollban előszeretettel alkalmazott gyakorisági szókincslistákat (West, Thorndike) vagy akár az idegen nyelvű korpuszokat, akkor keserves csalódások érik egy-egy autentikus szöveg olvasása közben, ha már a kellemesnek tűnő első kétezernél lehorgonyzott. Nem mindegy persze, hogy ki miként tudja forgatni a fegyvert, hiszen vannak olyan jó beszédstratégiával rendelkező személyek, akik kisebb szókincset mozgatva is igen mutatósan beszélnek. Mutatis mutandis ez vonatkozik a nyelvtanulókra is. Talán ezért szokás a nyelvi szintek leírásakor is sávokban megadni a szókincsmennyiséget. A viszonylag kevés igazi szókincsmérés és a nyelvtanári tapasztalat azt sugallja, hogy az ideális nyelvtanulói aktív szókincs kétezertől ötezerig, míg a passzív szókincs ötezertől tizenötezer szóig terjed. Jó lenne persze a két számsort additívnek felfogni, de a tanári gyakorlat azt mutatja, hogy már olyan eredménnyel is elégedettek lehetünk, ha az ötezer passzív szókincs tartalmazza azt a bizonyos kétezer aktív szót, illetve a tizenötezer mint felsőbb határ az ötezret. Nyilvánvaló, hogy ezek után e könyv olvasói maximalizmussal vádolnak majd, s az argumentumok között ott szerepel jó néhány standard nyelvvizsga leírása, amelyek ennél helyenként jelentősen kevesebb szót (lexikai egységet) követelnek meg. A kontraszt nyilván sokat elmond az életteli, személyiséghordozó nyelvhasználat és a nyelvvizsgák által megkövetelt nyelvi szintek különbségeiről, de a lényeg valójában a „mire elég?” kérdés válaszaiban rejlik.