Meglepő, de nem egy szerző a szókincstanítást elhanyagolt területnek tekinti a nyelvtanítás történetében (pl. Harmer, 1991, Gairns-Redman, 1986). Ezeknek a szerzőknek csak annyiban van igazuk, hogy a szókincstanítás metodikája nem fejlődött elvárásaik szerint, az viszont tény, hogy mind a közhiedelem (amely az egész nyelvtanulást a szómagolással tartotta egyenértékűnek), mind a történeti módszerek nagyon is kiforrott szókincstanulási elképzelésekkel rendelkeztek. Igaz ez a nagyon is eltérő történelmi korszakok reformistáira, Erasmustól Comeniuson át Prendergastig vagy Gouinig éppúgy, mint a 20. század egyre gyorsabban váltakozó „címkézett” módszereire. Valójában egyetlenegy módszer sincs, amely kifejezetten tagadná a szókincstanítás fontosságát, éppen ellenkezőleg, a szókincskontroll megújítására törekedett nem egy módszer az olvastatótól a szuggesztopédiáig. Tulajdonképpen az egész modern nyelvtanítás történetét szemlélhetnénk abból a szempontból, hogy miként sikerült megszabadulni a nyelvtanítás/nyelvtanulás folyamatában attól a tehertételtől, amelyet a nyelvtani-fordító módszer hagyománya rótt a nyelveket tanulókra: vagyis az örökös kétnyelvű szótárhasználattól és attól a tévhittől, hogy egy nyelv minden szavának van „egy az egyben” megfelelő párja egy másik nyelvben. Középkori jelenség az az elképzelés is, amely a szótár bemagolásában látta a hétfejű sárkány leküzdésének zálogát. Egy mindenesetre bizonyos, hogy a laikus képzetektől történő megszabadulás az iskolákban csak a lexikográfia megfelelő fejlődését követően, nagyjából a tanulói szótárak megjelenésével egy időben indult meg.