Bár Panini ismert szanszkrit nyelvtana az ősi nyelvleírás egyik legtökéletesebbike, évszázadokon át a művelt világ Európában megelégedett az adott szó helyesírásával és annak legnyilvánvalóbb jelentésével. A jelentés megerősítését, illetve jelentésárnyalatok megadását gyakran úgy érték el, hogy nem a leírásokat hosszabbították meg, hanem a két-három nyelvű szótárakat többnyelvűvé formálták át. Bizonyos fokig ez a tananyagokra is érvényes volt (vö. Comenius Orbis Pictusának könyvészeti-nyomdatechnikai életútja). Világosan kell látnunk azt is, hogy évszázadok örökbecsű nyelvészeti (időnként csak nyelvészkedő) szorgalmatossága például a különféle szófejtő szótárakban, hasonlóan a 19. század nagy nyelvészeti felfedezéseihez (mint a nyelvrokonság vagy a leginkább tudományosnak tartott fonetika) olyan jelenségek, amelyek ugrásszerűen megnövelték azon ismeretek számát, amelyeket egy adott szóról tudni lehet. Ezt a fejlődést azután a nyelvtanításra is érzékeny elméleti szakemberek tették a nyelvtanulással foglalkozók számára leginkább hozzáférhetővé. (Az angol mint idegen nyelv tanításának szótárgenerációi aligha tudnák olyan közérthetően közvetíteni az egyes szavak kiejtését egy olyan szilárd alapozás nélkül, mint amelyet Sweet, Passy, Jones és mások munkássága jelentett. Nehéz lenne a mai tanulószótárváltozatok sikerét megérteni, ha nem lett volna néhány olyan alapvető áttörés, mint West New Method Reader Dictionary-je, amelyben alig másfél ezer szóval magyaráz huszonnégyezer szócikket, s amely alapelveket majd Hornby fejleszt tökélyre tanulói szótáraiban.) Manapság a számítógépes nyelvészet olyan területekről mondhat megbízható adatokat, amelyek megvizsgálásához kevés egy emberélet: éppen a korpusznyelvészet formálhatja át jelentősen az egy-egy szóról való tudásunk eddigi profiljait. Röviden: egy adott szóra vonatkozó ismereteink mennyisége és minősége egyenes arányban van a nyelvtudomány fejlődésével, a nyelvleírás tökéletesedésével, és mint korábban említettük, az örökös approximáció jegyében ez a mennyiség és tartalom folyamatosan változik. Másfelől minden egyes szótár – mint „langue” jelenség – egy adott nyelv folyamatának egyetlen pillanata, kicsit olyan, mintha a nyelvről felvett élő videofelvétel helyett csak kimerevített pillanatok sorozatát látnánk. Bizonyos értelemben a szóról való tudásunk dialektikája egy adott nyelvben csak szótárak sorával képes érzékeltetni a szinkrón és aszinkrón történések egybefonódását.

Régi nyelvleírásokban a szóval kapcsolatos tudnivalók formális elemei kerültek előtérbe: először a helyesírása, majd a kiejtése megfelelő transzkripció szerint. Ezt követte többnyire az a megjelölés, hogy az adott szó hová tartozik a szófajok rendszerében. Gyakran megadták az adott szó összes változatát, amelyek különféle képzőkkel az alapszóból képezhetők. „Sűrű” grammatikájú (vagyis főként a flektáló és agglutináló) nyelveknél a paradigmatikus viszonyokra utaló jelek, ragok ugyancsak szerepeltek, és még számos formális jegy, mondjuk az igeszemlélettől a rendhagyóságig és így tovább. Az ódivatú nyelvtanár számára ez volt a „jó napot”, a szó bemutatkozása, amely hasonlatos a növénytani rendszerek leírásának részletezéseihez, és amelyet már azelőtt tudni kell, mielőtt a növény életéről szólnánk. Súlyosan terhelt nyelvi jelsorok esetén már ezek a tudnivalók is oldalakra rúghatnak, és akkor még szó sem esett a szó jelentéséről és használatáról.

A nyelvtanár általában arra törekszik, hogy az adott szavakat tipikus szövegkörnyezetben, tipikus helyzetben mutassa be. Akár társalgásból, akár írott szövegből indul ki, a tipikus szöveghelyzetben való szerepeltetés didaktikai kívánalma jelen van. Az ilyen kommunikatív helyzetben lévő nyelvi jel mindig a különös szintjén létezik, ezért elfogadhatjuk, hogy az adott kontextusban szereplése tipikus is és egyértelmű is. A szótárakban túl korán búvárkodók számára elvész ez a bizonyosság, hiszen ott a cél is más és a megjelenítés is más: az adott szó összes jelentésárnyalatának minél teljesebb feltérképezése. Arról már csak kevés szótár képes szólni, hogy az egyes jelentésárnyalatok mekkora gyakoriságúak a különféle szövegkörnyezetekben. Ezért a jelentésárnyalatok valójában csak kontextusukban tisztázhatók. Általában az alapjelentés és a jelentésárnyalatok után tárgyalják a szótárak a rokon értelmű szavakat vagy szinonimákat, az ellentétes jelentésű szavakat vagy antonimákat, míg a homonimák és homofon kifejezések általában új szócikkbe kerülnek. Nemcsak a szó jelentéséről alkotott ismereteink szaporodtak, hanem a szavak egymással való előfordulásának tudományai is terebélyesedtek. A különféle valenciaelméletek és kollokációkutatások hatására (különösen a számítógépek megjelenése óta) a szavak használatáról szóló ismeretek jelentősen megnövekedtek. Ebben nemcsak egyszerűen például a vonzatok használatának pontosításáról van szó, hanem arról is, hogy a legfontosabb kollokációk rögzítése egy szócikkben ma már nem intuíció, hanem számlálás dolga. Az óriási szövegmintákon végzett mérések és statisztikai elemzések eredményeképpen a stílusra és regiszterre vonatkozó megjegyzések is megszaporodtak, általában meg lehet tudni valamit arról, hogy az adott szó használata milyen színezetű egy feltételezett nyelvi standardban, egy feltételezett nyelvi norma elvárásaiban.

Ha ezen a ponton újfent visszatérünk a szótár képzetéhez, akkor itt következnek azok az állandó kifejezések, amelyek a közhelyektől, kliséktől a különféle idiomatikus kifejezéseken át egészen a szólásokig, közmondásokig terjedhetnek. Ez a terep már csak virtuálisan véges, gyakran szótárszerkesztői döntés eredményeként. Ugyanez a szándék más szótárakba sorolhatja az ilyesfajta tudnivalókat, lásd szólások és kifejezések szótára, idiomatikus kifejezések szótára, igevonzatok szótára stb. A figyelmes olvasó számára valami olyasmi paradoxon van kibontakozófélben, hogy annak ellenére, hogy megpróbáljuk az élő nyelvet véges szótárakba gyömöszölni, bármely típusú szótárban felbukkanhat olyan fekete lyuk, ahol az élő nyelv annak ellenére, hogy legtöbb részét a szótár már in vitro rögzítette, mintegy fittyet hány a pillanatnyiságra, és hirtelen más dimenzióba fordul. Egyszerűbben szólva, a szóról való ismereteink mennyisége és minősége az utóbbi évszázadban jelentősen megnövekedett, de nem befejezett ismeret. Egy nyelvtanár élete viszont véges pillanatokból áll, így csak arra törekedhet, hogy a szavakról szóló ismereteit állandón növeli, felfrissíti, karbantartja, mert felelőssége egészen más, mint a nyelvtanulóé. Szerencsés esetben a nyelvtanárnak különleges adottsága az, hogy rendkívül nagy tudást képes felhalmozni magában mind az egyes szavakról, mind a szavak összefüggéseiről: ez alapfeltétele munkájának. Szorgalom, tehetség és adottság együtt kell működjenek ebben. A szókincstanítás művészete főként abban rejlik, hogy a nyelvtanár mindig pontosan tudja, hogy ebből a hatalmas ismeretanyagból mennyit szabad adott helyzetben adott tanulónak megtanítania. Erről a kérdésről szól a következő fejezet.