Az életkori sajátosságok elve. Elfogadva és feltételezve azt a tudományosan is bizonyított tényt, hogy a biológiai és a mentális életkor között szerencsés esetben párhuzamosság mutatható ki, a nyelvtanárnak fel kell térképeznie és tisztában kell lennie azzal, hogy a keze alatt dolgozó egyének (biológiai életkoruktól itt-ott függetlenül) mekkora élettapasztalattal, mekkora tényismerettel és milyen absztrakciós készségekkel rendelkeznek főként a nyelvi és nyelvészeti fogalmak terén. Megtörténhet ugyanis, hogy egy tíz-tizenkét éves gyermekközösségben (amely életkor a nyelvtanulás szempontjából többszörösen előnyös) az egyéni olvasottságból és művelődésből eredően kiemelkedő mentális képességű tanulókkal találkozhatunk. Ez lehetőséget biztosít egyfajta szókincs befogadására. Másfelől lehetséges, hogy ugyanez a közösség csak nagyon szerény mennyiségű absztrakcióval rendelkezik az anyanyelvről, illetve a nyelvekről általában. Ennek következtében bizonyos szófajiságok tudatosítása vagy bizonyos etimológiai magyarázatok tökéletesen szükségtelenek. A tanár felelőssége, hogy akár Janus-arcú tanítás folytán táplálja a biológiai és mentális fejlettség diszkrepanciája miatt kívülrekedt egyedeket.

A nyelvtanulási szintek elve. Amennyiben átmenetileg hajlandóak vagyunk egy nyelv szókincsét valamiféle vonzó piros almának felfogni, akkor bárki beláthatja, hogy majdnem mindegy, merről harapunk bele. Lehetnek annak életkori okai, hogy kisgyermekek esetén állatnevekkel kezdjük; vagy az érdeklődés meghatározottsága, ha egy fiúosztályban autókkal és repülőgépekkel – de a történet döntően nem erről szól. A történet inkább az alma ízéről szól. A nyelvpedagógia klasszikusai mind hangsúlyozták az elindulás pillanatainak fontosságát, az érzékenységet, ugyanakkor a motiváló erőt, amelyet ezek az első harapások jelentenek. A nyelvi szintek elve valójában arról szól, hogy evés közben jön meg az étvágy. Magyarul: a fokozatossággal növelt szókincs úgy gömbölyödik, mint egy élőlény, szinte osztódással szaporodik, és a szedercsíra-állapoton túljutva is szerencsés, ha megmaradunk ennél a gömbképzetnél. Minél több tudást halmoztunk fel a szókincsben (minél magasabb nyelvi szinteken járunk), annál nagyobb lesz ennek a gömbnek a felülete, és tovább nő a felületi pontok száma, ahová további ismeret köthető. E virtuális gömbfelület növekedésének arányában fokozódik az egyén affinitása, hogy minden új jelenséget a ma kulturális jelentőségének teljességében kössön be ismereteibe, a maga művelődéstörténeti és gondolati gazdagságában, nem pedig egy kétnyelvű szótár adott trigonometriai pontjának koordinátáiként. Mindenki hisz a célországbeli merülési gyakorlat sikerében, de megmaradva korábbi hasonlatunknál, nem mindegy, hogy ki mekkora „gömbbel” lép be a kiszemelt ország áhított célnyelvű interakcióiba. Ha ez a „gömb” még nagyon kicsi, a hatás elmarad, és a merülési gyakorlat alig hoz többet a konyhára, mint egy turistaút egy idegen országba. Ha ez a „gömb” már nagy, akkor van bőven felület, ahová a szinte záporozó információk kötődhetnek, és így a hatásfok nagy lesz, az élmény valódi, sőt tudatformáló erejű (a nyelvi szintek felelevenítésére a 4.4.2. ponthoz utaljuk az olvasót, attól a kérdéstől pedig, hogy hány tudata van az idegen nyelvet jól beszélő személynek, átmenetileg eltekintünk).

Az előképzettség elve. Az elemi és középfokú közoktatásban nemzeti tantervektől és helyi tantervektől függetlenül (Európában) meglehetős bizonyossággal lehet tudni, hogy milyen ismeretek várhatók el az általános és a szakképzés szintjén. Ugyanez többé-kevésbé érvényes az anyanyelvű készségek fejlettségi szintjeire is. Felnőtt csoportokban (egyetemistáktól a nyugdíjas korig) a tanárnak egyértelműen tájékozódnia kell az előképzettség jellegéről. Nem kétséges, hogy az előképzettség mibenlétének tisztázása számos esetben átfedéseket tartalmaz a mentális életkor fentebb már említett sajátosságaival, mégis külön tárgyalandó itt, hiszen a szókincstanításban külön színezetet jelenthet egy-egy csoporttípus tanítása. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a felnőttkorban különösen megnövekszik az ösztönös szókincstanulás iránti igény, amelyet az egyén szótárak, enciklopédiák, elektromos könyvtárak stb. segítségével próbál kielégíteni, ahol az előképzettség megint csak döntő lehet. Nyilvánvaló, hogy egész másként lehet bánni a kiejtéssel és a nyelvtani absztrakciókkal mondjuk nyelvszakos bölcsészhallgatók második vagy harmadik idegennyelvtanulása esetén. Ugyanakkor matematikushallgatóknak néhány perc leforgása alatt világosan el lehet magyarázni mondjuk a határozott és határozatlan névelő használatát a megszámlálható angol főnevek esetén a halmazelmélet néhány alapvető fogalmának használatával. Az előképzettség viszonylag pontos ismerete nélkül azonban még egy tudós tanár, egy polihisztor tanár is veszélyes vizekre tévedhet.

A fenti távolról sem kizárólagos vagy teljes felsorolás választható lehetőségeket mutat be. Nem választható elem egy szó bemutatásakor az adott szituációban használt alapjelentés, a kiejtés és a szó helyesírása. Az összes többi információ azonban (lásd 4.5.1.1.) az érettség-képzettség-nyelvi fejlettség harmóniájában adható meg. Ez az információmennyiség egyenesen arányos a nyelvi szintekkel egy olyan skála mentén, amely a szóról szóló formális ismeretektől mint „mennyiségi ismeretektől” a szó használatáról szóló ismeretekig (pragmatikai lehetőségek) terjed. Ez a tudás a leginkább minőségi tudás, amely a szó értékét, hasznosságát már a felhasználhatóságról alkotott pontos ismeretek fényében állapítja meg.