Kevésbé laikusnak számít az az értelmezés, amely meg tudja különböztetni a nyelvoktatást vizsgáló diszciplínát tárgyától, a nyelvoktatástól. A nyelvpedagógia tehát a nyelvoktatást vizsgáló tudomány? Nem tagadható, hogy még szakemberek között is akad jó néhány, aki nem tekinti a nyelvpedagógiát tudománynak, mert nem eléggé strukturált, nincs nagyszámú, a tárgy egészét átfogó elmélete, sőt, ezen elvek jelentős részét sem támogatja empirikus kutatásból nyert adat. De ki állíthatja, hogy napjaink egzaktnak vélt tudományai teljes fegyverzetben pattantak elő jó két-háromszáz évvel ezelőtt? Miért ne lehetne lemaradásban egy olyan tudományág, amely a különféle alkalmazott tudományok egész szövevényének áll metszéspontjában? Ráadásul még a sikeres tudományos elméletek is gyakran több évtizedes késéssel jelennek meg az iskolában.

Gyakori eset az is, hogy a nyelvpedagógia mibenlétét a különféle vele rokonítható tudományok szemszögéből magyarázzák. Nem vetül-e ilyenkor árnyék a nyelvpedagógia egészére amiatt a homály miatt, amely világszerte még mindig belengi a pszichológia tájait, nemkülönben a pedagógiát is? Bár a tudomány a kilencvenes években jelentős erőfeszítéseket tett e homály felszámolására, mégis úgy tűnik, hogy a nyelvtanulás valóban lényegi, minőségi mozzanatai továbbra is spekuláció és belátás, ösztön és józan ész között oszcillálva jelennek meg a mindennapi tanári munkában. Egyszerűbben szólva, hiányzik még a harmónia az elmélet, az alkalmazott nyelvészeti kutatás és a tanári intuíció között. (Ezzel persze a kortárs nyelvtanítás minden olyan kreatív osztálytermi újítását, amely direkt módon a kutatási eredményekkel vagy elméleti megfontolásokkal nem magyarázható, egyöntetűen az intuíció körébe soroljuk.)

A tanári intuíció kifejezés, mint gyűjtőfogalom, azokat a sejtéseket vagy éppen művészi megfontoláson alapuló megoldásokat jelenti, amelyeket ez az erősen pragmatikus és performatív jellegű szakma sugall. Ezek a megsejtések távolról sem lekezelendők, elég, ha felidézzük Prendergast módszerét, amelyben mondatgenerálással tanít nyelveket a múlt század második felében. (Megsejtésében Chomsky transzformációs-generatív nyelvtana rejlik, de a tudományos leírásra még közel száz évet kellett várni.) Hasonlónak tekinthetjük Gouin cselekvéssorait, amelyek nemcsak a cselekvésben való tanulás, hanem a memória fejlesztésének és a fizikai mozgásnak látványos egybekapcsolásai. (A tudományos magyarázat megint később jelentkezett, és közel száz év múlva vált népszerűvé egy hasonló elvű módszer: Asher cselekedtető módszere, a Total Physical Response.)

A szűkebb szakma számára az elmúlt két évtized legnagyobb meglepetése kétségkívül az volt, hogy a kommunikatív elvű módszerek ilyen jól tartják magukat (bár a jelenlegi eklektikában a hetvenes évek végének ortodox kommunikatív nyelvtanítása már csak alapelveiben ismerhető fel). Örvendetes ez a tartósság, hiszen korábban éppen a túl sűrű paradigmaváltások, a politikára vagy divatra emlékeztető csapongások voltak azok, amelyek rombolták a nyelvtanítás mint szakma tekintélyét: nemegyszer a folyamatban részt vevők türelmetlensége, a kitartás és állhatatosság hiánya váltotta ki őket. (Ugyanis a nyelvtanítás történetének közel 40 címkézhető módszere közül legalább 10-15 olyan akad, amelynek segítségével – a módszer nyilvánvaló „hibái” ellenére – számos embernek sikerült nyelveket megtanulnia.) Tekintettel arra, hogy az utóbbi húsz évszázad ismert nyelvtanítási gyakorlata egyben a szakma bölcsességének is hordozója, nagyon nehéz olyan új módszert kitalálni, amelyről ki nem derül, hogy az valójában régi szokások elegye egy kis friss körítéssel. Lehet persze az inga lendülésének gazdasági vagy politikai oka is (vö. Magyarország 1949-1989: az orosz mint idegen nyelv primátusa az iskolában), de a szakember számára a legizgalmasabb mégiscsak az a csata, amelyet a nyelvészek, a pszichológusok és a nyelvpedagógusok vívnak egy még egyszerűbb és logikusabb nyelvtanítási elmélet kedvéért. Az idegen nyelvek tanításának több évszázados mindennapi gyakorlata mint globális kihívás, mint ipar, mint alkalmazott pedagógiai rutin és mint művészet az a közeg, amelyet a nyelvpedagógia mint alkalmazott inter- és multidiszciplináris tudományág tanulmányoz.

Minden tudomány vagy tudományág, amely megfelelően körülírható szakterülettel rendelkezik és kellőképpen strukturált ahhoz, hogy kidolgozza saját eljárásait az ismeretek megszerzésére, valamint technikáit az ismeretek átadására és alkalmazására, egy olyan folyamaton esik át, amelyet „belső szervülésnek” nevezhetünk. Ennek a folyamatnak az eleje többnyire kevéssé érzékelhető a kívülállók számára. Szinte bizonyos, hogy minden viszonylag új tudományág kialakulásakor szakadék tátong a belső fejlődés érzékelése és a külső megítélés között, ezért az adott tudományág művelőinek kötelessége, hogy az új terület önállóságát, tartalomszerkezetét, tudományosságát stb. bizonyítsák. A nyelvpedagógia is alkalmazott tudomány, amely még távolról sem fejezte be a túlzott elméletieskedés vagy a szűk prakticizmus szélsőségeinek nyesegetését, jóllehet a megfelelő arányok biztosítása nélkül a fejlődés elképzelhetetlen.

A nyelvpedagógia különféle értelmezései tehát vagy laikus képzetekből indultak ki, vagy a rokon tudományok vetületeként jöttek létre. Anélkül, hogy tagadnánk a rokonítható tudományok jelentőségét, a fejezet későbbi részében szeretnénk bebizonyítani, hogy a nyelvpedagógia autentikus értelmezéséhez saját belső fejlődése kínálja a legmegbízhatóbb utat, ennek segítségével építjük majd fel a nyelvpedagógia fogalmát. Előbb azonban tekintsünk át néhány olyan elképzelést, amelynek elemzése közelebb visz bennünket a nyelvpedagógia mint inter- és multidiszciplináris tudomány megértéséhez.