Ameddig a vizsgálatok tárgya az a jelentés, amely a saussure-i „langue” szintjén a szótárakból is kiolvashatóan megjelenik, addig nem hagytuk el a klasszikusan szemantikának ismert nyelvészeti vizsgálódás terepét. Abban a pillanatban azonban, ha a vizsgálódásainkba bevonjuk az adott kontextust, s azt próbáljuk elemezni, hogy az adott beszélő az adott kontextusban milyen jelentést kívánt elérni az adott szemantikai egység segítségével, akkor vizsgálatainkat már kiterjesztettük a nyelven kívül eső területekre is (döntően a kontextusra). A szemantika a beszélőtől függetlenül azt vizsgálja, hogy a nyelvi formák hogyan kapcsolódnak egybe a világ dolgaival, miképpen képesek jelölni a dolgokat, pontos-e, igaz-e vagy hamis az adott állítás (pl. a kígyó megfojtotta a fakanalat). A pragmatika vizsgálódásaiba már óhatatlanul beveszi az embert is, és így nemcsak azt kutatjuk, hogy milyen összefüggés van a nyelvi kifejezések és a világ fizikai, társadalmi, pszichológiai stb. aspektusai között, hanem azt is, hogy miféle kapcsolat van a nyelvi formák és felhasználóik között (vö. Yule, 1996: 4). Ennek következtében a pragmatika azzal foglalkozik, hogy milyen szándék hozta létre a közlést, hogy milyen feltételezéseken alapult a közlés, hogy milyen céllal jött létre a közlés stb. Ez a jutalmazó, szélesebb látókör viszont azzal a gyötrő feladattöbblettel jár, hogy az emberi viselkedést és gondolkodást kell tanulmányozni, amely már más tudományok esetében is gyakran csalódásokhoz vezetett. Egyes szerzők úgy látják (Cook, 1989), hogy a diskurzus- vagy beszédfolyamat-elemzés a pragmatikánál jóval tágabb terület, ugyanis a pragmatika egyetlen kontextus jelentésviszonyait tárja fel, és ezzel olyan, mint egy pillanatfelvétel. A diskurzuselemzés viszont a kommunikációban részt vevő összes tényező interakciója, amely események teljes sorozatában, hosszú távon mutatja be a jelentés változásait, és így, képletesen, a pillanatfelvétellel szemben inkább a mozgófilmhez hasonlítható.

A szemantika, a pragmatika és a beszédfolyamat-elemzés fenti hármassága emlékeztet arra a szemléleti irányhármasságra, ahogy Petőfi Sándor János a kontextus kérdéseit tárgyalja szövegtanában. Az ő leírásában kotextuális, kontextuális és textuális elemzés szerepel. Máté Jakab (1998: 224) a következőképpen írja le Petőfi S. János kategóriáit: „A kotextuális elemzés a szöveg nyelvi (fonológiai, szemantikai, mondattani) szerkezetének a feltárását jelenti, ezzel ellentétben a kontextuális elemzés a szöveg tartalmi elemeinek, a valóságra vonatkozó tényezőknek a vizsgálatát jelenti. Ily módon a kontextuális elemzésben kitüntetett szerepük van a szociolingvisztika, az etnolingvisztika, a pragmatika, a pragmalingvisztika, valamint a beszédaktus-elmélet eredményeinek és módszereik alkalmazásának, és végül a textuális elemzés, amely a szövegek interpretálhatóságának a vizsgálatára irányul, rendkívül elmélyült ismereteket igényel a pszichológiai, a filozófiai, a logikai, a lehetséges világokról szóló szemantikai, valamint a logikai-szemantikai és nyelvfilozófiai kutatások területéről.”

A pragmatika tehát vizsgálja a jelentésviszonyokat a beszélő (vagy író) szándéka szerint, vizsgálja a jelentést a kontextus szerint (hiszen másként szerveződik a közlés attól függően, hogy kinek, hol, mikor, milyen körülmények között mondunk valamit). Vizsgálja továbbá a pragmatika azt a jelentést is, amelyre csak következtetések útján juthatunk, hiszen a szövegben explicite nem jelenik meg. Ez a szándékolt jelentés vagy sorok közti jelentés implicit, vagyis a pragmatika vizsgálja annak a mértékét, hogy mennyivel többet közlünk, mint amennyit mondunk. Végül, de nem utolsósorban az is jellegzetes vonása a kommunikációnak, hogy milyen arányban keverednek a kimondott vagy csak implikált jelentések a közlésben. Ezt az arányt igen gyakran a fizikai-társadalmi közelség vagy éppen távolság határozza meg, a közösen átélt tapasztalat mennyiségének függvényeként. Így a pragmatika bizonyos értelemben tanulmányozza a közlésben részt vevők relatív távolságát is (vö. Yule, 1996: 3).

A hetvenes évek elején különösen jól kitapintható ez az integráció, az ún. szövegtan (szövegnyelvészet, szövegelmélet, szöveggrammatika, szövegtudomány stb.) égisze alatt. Tekintettel az integrálódó tudományok pragmatikai meghatározottságára, valamennyiük mögött bizonyos értelemben a szemiotika tudománya áll (vö. Horányi-Szépe, 1975). A vizsgálódások középpontjában szinte mindenütt a jelek és felhasználóik közötti bonyolult kapcsolat szerepel mint pragmatikai lényeg, és a beszédfolyamatban bármely nagyobb kommunikációs egységet vagy beszédeseményt kommunikatív cselekményként is felfoghatunk, amelynek „cselekedeteit” vagy lépéseit az angol analitikus filozófusok beszédaktus-elmélete tette láthatóvá. A klasszikus szövegnyelvészetnek tehát mindenképpen rokon területei a szociolingvisztika és pszicholingvisztika, a kommunikációelmélet, a folklorisztika és a szemiotika, de az irodalomtudomány és stilisztika is. Eszmetörténeti szempontból a szövegelemzés folyamatát a nyelvtanításban is használt explication de textes kezdte el, eredményeiket egyes strukturalista iskolák közvetítették (mint például a prágai, a koppenhágai vagy a genfi iskola). Irodalmárok számára ennél ismertebb az orosz formalista iskola: a költői nyelv tanulmányozására alakult társaság (köztük Jakobson, Sklovszkij, Eichenbaum, Zsirmunszkij, Vinogradov és mások), de ugyanolyan jelentős a polgári filozófia néhány kiemelkedő alakjának nyelvvel kapcsolatos véleménye (Carnap, Wittgenstein, Russel, Husserl). Az a színkép, amelyben a pragmatika és a diskurzuselemzés világa összefüggésbe hozható, rendkívül tág az irodalmi szövegelemzésektől (Eco, Barthes) a beszélés etnográfiájáig, így a jelen mű szempontjából a fejezet további részeiben csak azokat az elméleteket, modelleket, elemzéseket emeljük ki, amelyeknek a későbbiekben valamilyen hatásuk lesz a nyelvtanítás mindennapi gyakorlatára.