Austin először két mondattípust elemez és állít szembe egymással. Az igaz-hamis állításokat kifejező mondattípus (konstatív mondatok) mindig értékelhetőek az igaz-hamis dimenzió mentén (pl. „A feleségem a konyhában dolgozik” állítás nyilván nem igaz, ha éppen a fürdőkádban fürdik; hasonlóképpen lehet elbírálni „A feleségem szereti a csokoládét” mondatot is). Ezzel szemben vannak olyan mondataink (pl. Ígérem, hogy hamarosan visszajövök), amelyeket ugyanígy már nem ítélhetünk meg: ezeket Austin performatív mondatoknak nevezi. Például, ha már eleve tudom, hogy nem fogok hamar hazamenni, vagy ténylegesen nem is jövök haza hamar, akkor sem állítható, hogy a fenti példamondat hamis. Inkább csak azt mondhatjuk, hogy az adott helyzetben ez az ígéret esetleg nem volt őszinte, minthogy egy ígéret csak akkor őszinte, ha meg is tartják. Az ilyen körülményeket, az ilyen feltételeket Austin „szerencsétlen vagy boldogtalan” (infelicity) körülményeknek nevezi elemzéseiben. A performatív mondatok még abban is különböznek a konstatív mondatoktól, hogy a beszélő itt valóban csinál valamit a szavakkal ahhoz képest, hogy kiejt egy mondatot. Az „Ígérem, hogy hamarosan visszajövök” mondatban ott szerepel az ígéret cselekedete, akár megjelölöm ezt a mondatban, akár nem. Ugyanis az „Ígérem, hogy hamarosan visszajövök” mondat úgy is szerepelhet, hogy „Hamarosan visszajövök”. (Éppen ezért ezeket a mondatokat Austin úgy különbözteti meg, hogy az „Ígérem, hogy hamarosan visszajövök” mondat explicit performatív mondat, míg a „Hamarosan visszajövök” mondat nem explicit performatív mondat.)

Nem kétséges, hogy Austin legjelentősebb hozzájárulása a beszédaktus-elmélethez éppen az az osztályozás, miszerint a beszélő „cselekedete” háromféle kategóriába sorolható: a lokúció, az illokúció és a perlokúció aktusaiba. A lokúció egyszerűen csak az a cselekedet, amellyel létrehozzuk a fonológiai, nyelvtani, szemantikai szempontból jól megformált mondatot. Az illokúció az a beszédaktus, amelynek segítségével olyan „cselekedeteket” hozunk létre, mint az ígéret, a mentegetőzés, a panasz stb. Perlokúciónak azt a hatást nevezzük, amelyet a lokúció és illokúció együttesen kivált a beszélgetőpartnerben (elutasítás, bosszankodás stb.). Az illokúció általában megfelel a konvencióknak, hisz olyan mondatformációkból alakul ki, mint az „ezennel megígérem, hogy; ezennel kinevezem Önt; ezennel hivatalosan is bocsánatát kérem” stb. Ezzel szemben a perlokúció nem feltétlenül konvencionális, a válasz lehet nagyon is egyéni. Amennyiben szemügyre veszünk egy nagyobb kommunikatív egységet (a szakirodalomban gyakran speech event), akkor azt láthatjuk, hogy egyéb beszédaktusok segítségével a konverzáció valódi jelentéstartalma meglehetős alapossággal feltárható. Technikai szempontból a beszédaktusok elméletét John R. Searle (1969) amerikai filozófus fejlesztette tovább, aki többek között öt csoportra osztotta az illokúciós elemeket (az öt típus angol elnevezése: representatives, directives, comissives, expressives, declarations). Az illokúció további vizsgálata során Searle négy kategóriát állított fel az úgynevezett jó megfelelés feltételeiről (felicity conditions), de szűkebb témánk szempontjából nincs értelme, hogy ezekbe belemenjünk (a négy feltétel neve: propositional or content conditions, preparatory conditions, sincerity conditions, essential conditions).