Amikor beszélgetésbe elegyedünk valakivel, akkor ösztönösen feltételezzük, hogy az illető a beszélgetésben kooperatívnak mutatkozik majd. Bizonyos értelemben ennek következménye az a négy fő szabály vagy irányelv, amely Grice (1975) szerint a társalgást szabályozza. Ezek a következők:

Bár ezek a követelmények önmagukban nem látszanak túlzottan forradalminak, mégis tudomásul kell vennünk azt, hogy szabályozó szerepet töltenek be a társalgásban. Természetes, hogy a beszélgetés résztvevői meg is szeghetik ezeket a szabályokat: az nem mindegy, hogy véletlenül szegik-e meg vagy tudatosan. Ha például valaki megszegi a minőség alapelvét, és valótlant állít, ám beszélgetőpartnere ezzel nincs tisztában, akkor a kezdeményező egyszerűen hazudik. Ha viszont beszélgetőpartnere is tisztában van azzal, hogy valótlant állít, és ez az adott partner számára is egyértelmű, akkor a kijelentést feltehetőleg iróniának fogják értelmezni (pl. barátnők beszélgetnek a teraszon, és egyikük azt mondja: „Hogy dolgozik a párom a kertben!”, miközben mindketten látják, hogy a férfi a fa alatt szunyókál, akkor a megjegyzés ironikus). Egy pragmatikáról szóló műben nyilván még hosszasan folytatódnék a különféle alcsoportok tárgyalása, a jelenség megértése szempontjából azonban ennyi is elegendő.

Nem kétséges, hogy az udvariasság és az igazság időnként összeférhetetlen (pl. a harmadik alapelv teljesítésekor), de az is gyakran előfordul, hogy aki udvarias, az nem tud eleget tenni a rövidség, tömörség alapkövetelményének (vö. Grice negyedik alapelve). Az udvariasság ősi jelenség a különféle kultúrákban és a kiindulópontja mindig az, hogy csak az léphet be emberi kapcsolatokba, aki elismeri a másik ember tekintélyét. (A szakirodalom face-nek, vagyis arcnak (másutt „homlokzat”-nak) nevezi azt a képmást, amely egy személynek az önképe egy közösségben). Az udvariassággal valójában elismerjük a másik személy tekintélyét, illetve az ezzel kapcsolatos igényeit. Így ha valaki mellőzi az udvariasság követelményeit, azt a másik személy fenyegetésként élheti meg: ekkor még van lehetősége a beszélőnek korrigálni ezt a hibát valamiféle mentegetőzéssel. Maguk a stratégiák, amelyek alapján az udvariasság alapelvét követjük, szintén kötődhetnek egy adott ország szokásaihoz. A szakirodalom (pl. Brown-Levinson, 1987) gyakran elemzi a különféle udvariassági stratégiákat. A szolidaritáson alapuló, „úgyis egy hajóban evezünk” címkéjű stratégiát pozitív udvariasságként írják le. Ebben a rendszerben a következő módon kér kölcsön egy tollat az egyik diák a másiktól: „Szia haver! Mi újság? Nem bánod, ha ideülök? Hogyhogy mind a kettőnket pont ez a baromság érdekel? Te jó ég, és te mennyit jegyzetelsz! Légy oly bátyám, és adj már nekem is egyet azokból a tollakból!” Ezt a fajta „szöveget” nem minden kultúrában tekintenék udvariasságnak. A magyar nyelvterületen is az inkább mentegetőzésre emlékeztető ún. negatív udvariassági stratégiák működnek. (Pl. Bocsáss meg, hogy ilyesmivel zavarlak, de nem tudnál véletlenül kölcsönadni egy tollat?)